Másik élet

Holnap már három hetes Lelle, jól elmaradtam itt a bejegyzésekkel. És most sem fogok mindent pótolni... Szüléstörténet Lucánál.
Szülés után 3-4 nappal már éreztem, hogy igen, újra egyedül lakom a testemet, és ez valami szuper érzés! Tudok guggolni, hajolni, hason aludni, fájdalom nélkül átfordulni az ágyban - na, nem mintha erre lenne lehetőségem, ha van esély aludni, akkor azt a pár órát totál kómában töltöm, abban a pózban ébredek, ahogyan elaludtam - ülve keresztezni egyik térdemet a másikon, imbolygás nélkül ki- és beszállni a kádba, ésatöbbi. Csodás! Újjászülettem, komolyan, nekem ez ajándék. A vizesedés 3-4 nap után visszahúzódott, a kezem sem zsibbad. Az egyetlen, ami még a terhesség szimbiózisára emlékeztet, az az ujjbegyeimben megmaradt bizsergés. Jobb kézzel már jó vagyok, a bal ujjaim még picit érzéketlenek. Hát majd elmúlik ez is. De csodásan vagyok, nem nyögök teregetés közben, tudok emelgetni, sétálni. Na, nem cifrázom tovább, a lényeg, a szülés megváltás volt már.
Amúgy gigantikus hasam volt már a végén, akkora voltam, hogy az nem is világháló képes, szóval fotót nem töltök fel.
Jelenleg +10 kg-val rendelkezem a kiinduló súlyomhoz képest. Ez nem tetszik. A diétát elhanyagoltam a végén, ez meg is látszik a súlyomon, helyes kis hurkáim vannak itt-ott, összességében meg egy jól lakott galamb képét tükrözöm. Mondjuk ez most nem izgat annyira - még - hamarosan vissza térek a diétához, és akkor úgyis leolvadnak majd a dekák, mert ez a diéta ilyen... Hát ennyit a fizikai oldaláról, most jöjjön a nehezebbik, az érzelmi.
Néha nagyon jól vagyok! Csak ülök a kanapén fél napokat, az ölemben a szuszogó Lellével, és csak nézem, hogy úristen, de szép, de tökéletes, de átlagos, de csodálatos. Néha meg nagyon szarul vagyok, igazi mélységekbe zuhanok, és újra bejárom a pokol összes tornácát, amit végig látogattam az elmúlt 3,5 évben. Ilyenkor persze Cicó van porondon, hogy hát ha lehet egy Lelle, akkor a másik miért született másként, miért nem indulhatott ő is ugyanarról a startmezőről mint a kisebbik, stb, stb... Az igazságérzetem kibaszott csorbát szenved minden nap, mióta Lelli megszületett. Bűntudatom van, amiért Cicót nem tudtam szoptatni, Lellit meg tudom. Amiért az első három hét anno a kórházé volt, Lellével meg itthon töltjük édes kettesben, magabiztosan építgetve az anya-gyermek kapcsolatunkat. Már most fáj minden játszótéren eltöltött idő az egészséges gyerekkel - pedig hol van az még... -, mert a másiknak az nem adatott meg. Fáj látni, hogy pontosan egy év múlva Lelli ugyanezeket a ruhákat fogja hordani, amit most a 3,5 éves 'nagylány'. Szomorú dolgok ezek. Bár pontosan tudom, hogy nem tehetek ezekről a különbségekről, mégis néha gombóc gyűlik a torkomba, mikor eszembe jut, Cicónak mennyire más minden...
A másik meg, hogy két gyerekes anyuka lettem, és az úgy lenne jó, ha ketté is tudnék szakadni. Nagyon hiányzik Cicó. Egész nap a bölcsiben van, ahol csodásan érzi magát, haza sem akar jönni délutánonként. Mindig maradna még játszani, mikor Zoli érte megy. Hiányzik az együtt töltött idő. Hogy mindig együtt mentünk boltba, dm-be, zöldségeshez, hogy aztán együtt hazasétáltunk, ki-ki a maga lábán, ugyanazt a babakocsit tolva. Az együtt ebédelés a kisasztalánál, aztán a mosakodás, délutáni alvás. Meg az együtt főzések is hiányoznak. Na, hát minden megváltozott, túl hirtelen, átmenet nélkül. Nagyon furcsa, hogy nincs velem, és még furcsább, hogy hirtelen egy másik gyerekkel járom be a szokásos bevásárló kört délután. És hát nem akarok én sápítozni, pontosan tudom, hogy ez az élet rendje, egy 3,5 évesnek már el kell szakadni anyától, közösségben a helye, 'rendszert' kell tanulnia. Csakhogy én még a beszoktatását sem hevertem ki igazán, és már meg is érkezett a kisebbik, és ezt a helyzetet sem szoktam még meg. Hirtelen belecsöppentem egy bűntudattal teli életbe, ahol mintha elvették volna tőlem az egyiket, és helyette adtak volna egy másikat. Jó, hát nem rázza a testemet a depresszió okozta görcsös sírás, ilyesmiről szó sincs. Csak azt hiszem kicsit több idő lesz elrendezni magamban a dolgokat, mint számítottam rá.
És az anyai hormonok, na, azok sem teszik könnyebbé... Ez most egy egészen más élet, mint amit eddig éltem, és egyelőre - bár élvezem a Lellével töltött időt - nem igazán találom benne a helyemet.
Na, meg majd jövök ám gyakrabban sopánkodni, mert ez egy ilyen hely. Jó itt rinyálni, megnyugtat.

Bátyámnak ajánlom

Hajnali 4 körül szoktam ébredni, és már nem tudok visszaaludni. Vagy ha mégis, akkor már csak kint a kanapén 1 órácskára. De többnyire ilyenkor ezer gondolat száguld át az agyamon, és sok köztük a villanásnyi kép a gyerek/kamasz koromból.
Azt hiszem, ez szervesen kapcsolódik a legutóbbi bejegyzéshez, csak más a téma. (Így az ismeretlenek számára ez a bejegyzés sem lesz túl izgalmas.) De a lényege ugyanaz, előjönnek az emlékek a múltból, meg az élethelyzetek is, amik sosem kerültek helyre a lelkemben. Van az a Junkies nóta... "Egy illatról bevillan egy hangulat, az agyamban újra él a pillanat..." - Na, hát pont ez az érzés kerít hatalmába minden hajnalban. (Kurva terhesség, hogy nem hagy aludni.)

Forgolódok a sötét szobában álmatlanul, és egyszer csak hallom, ahogy reccsen a parketta a nagyszobában.  Nem ebben a lakásban, hanem ahol felnőttem, egy budai bérház tetőtéri lakásában. Ahogy jön ez a téveszthetetlen hang az agyamba, mint valami gong, egyből elő hív ezer emléket. Az emlékek, amiket nem is akarok felidézni. Így a gondolataimat inkább a szagok, az ízek, a formák, a fények és a hangok irányába terelem. Nem tudom mi az oka, de az utóbbi időben százszor bejártam gondolatban annak a lakásnak a szobáit. Benéztem a spejzba, hogy van-e krumpli a földön a zsákba. Kinéztem a kisszoba ablakán, néztem a barnuló szélű gesztenyefa leveleket, amik a negyedik emeletig törtek. A wc ablakán át felnéztem az égre, és vártam, hátha valaki besétál a látóterembe. Örök félelmem volt, hogy valaki járkál a lapos tetőn, és belát a budi ablakán. (Volt is erre példa...)
És ahogy lassan végig járom a lakást (amit pár éve eladott a család) gyermek és kamaszkorom meghatározó emlékeinek hangulata jár át. Hiányzik az a lakás.
Sosem szerettem, míg ott éltem. Nem szerettem a lakás neszeit, fényeit. És most mégis sóvárgok utána, hetente többször is bebarangolom hajnalonta, mintha valamire választ keresne a tudatom, mintha ott lelném meg a magyarázatot.
Azok a csalhatatlan lakás neszek. Minden otthonnak meg vannak a maga hangjai. Amiket megszokunk, amik természetesek lesznek. A hűtő halk morajlása, a parketta recsegése. Ezer kis apró nesz, amik otthonná tesznek egy lakást. Amiket csak a bent lakók ismernek.
Én hajnalonta most azt hallom, ahogy abban a lakásban valaki leejt egy kanalat a konyha kövére. Hallom, ahogy felkapcsolódik az előszobában a villany, az a a hang, ami a kapcsoló átbillenését kíséri. Hallom a galambok turbékolását a belső udvarról, és hallom, ahogy az előszoba ablaka csukódáskor átbillen azon a fém pöckön, ami a becsapódást akadályozza meg.
Hallom, ahogy borotválkozás után valaki a mosdó széléhez ütögeti a borotvát, és érzem a gyógyszeres szekrény szagát is. Hallom, ahogy lobban a gáz a bojlerben, sőt, még azt is hallom, ahogyan kicsi gyerekkoromból a gombbal nyomós tévén csatornát váltottunk. Az a kattanás. Beégett a tudatomba.

Itt van az agyamban a hang, ahogy a kisszobában betolod az ágyneműtartót az ágy alá. És hallom ahogy fordul a kulcs a zárban, zörög egy kulcscsomó a cipős szekrényre érve. Látom a piros műbőr táskát a gázóra tetején, amiben a zsebkendőket tartottuk. Látom nagypapát, ahogyan a konyhában kék-fehér csíkos pizsamában a meleg konvektornak támaszkodik, betegen. Nem értem, miért ez a kép ugrik be róla, nagyon régen volt. Nagyon régen. És érzem a szagokat is, meg az illatokat. Itt van az orromban, mikor nyáron napokig ketten voltunk otthon, egyikünk sem nézett a spejzba, ahol már javában rohadt az a szatyornyi krumpli. És látom a fényt is, mikor felöntöttük benzinnel a konyha kövét, és meggyújtottuk. Gyönyörűen égett egy jól körülhatárolható körben. Meg kellett ismételni.
Hallom, ahogyan az ablakon át kimászol a tetőre, és a lépteid alatt elmozdulnak a tetőcserepek. Hallom a kisszoba ajtajának csukódását is. Nagymama ruhásszekrényének ajtaja nyikorog, kattan a konvektor a szobában, ahogyan melegszik. És látok ezer képeslapot a falon. A karácsonyfák... a méretük egyenesen arányosan csökkent, ahogyan mi növekedtünk. Összetöpörödő gyerekkor.

Éveket ugrál az agyam egy-egy pillanat között, és elsodornak az érzések is, amik átjárták azt a lakást. Nem szerettem, most mégis hiányzik. Nincs hova nosztalgiázni menni, nincs senki, akivel ezt meg lehetne beszélni. Hajnalonta újra és újra teret engedek ezeknek a villanásoknak, hagyom, had bontakozzon ki a hangulat. Mégsem csillapodik - mégsem halkulnak ezek a neszek az emlékeimben. Talán a terhesség hozza elő, nem tudom. Mintha nem tudnék lezárni egy korszakot. Egy olyan korszakot, aminek legalább 10 éve vége van már számomra. És mégis most jönnek elő ezek a képek, érzések. Nem is értem. Te biztos rosszabbul viseled.

Nemsokára visszakapom a testemet

Jó gyorsan telik az idő a 30. hét óta, már sokszor el is tévesztem, gondolkodnom kell rajta. A védőnő (aki szerintem hülyének néz engem - mindegy, nekem sem ő a kedvencem) is kérdezte, hogy hol tartunk, és hát bemondtam pár számot, mire eldöntöttem, hogy hányadik hétben is járok valójában.
Van egy csomó téma, amit szeretnék bővebben kifejteni, de az az igazság, hogy már semmi türelmem itt ülni a gép előtt, és írogatni. Ezért a döcögős hírfolyam Cicónál is.

Ez az augusztusi hőség egyértelműen a terhes nők ellensége, én legalábbis merényletnek éltem meg. Nem is tudom, érdemes-e leírni a nyűgöket. Tulajdonképpen a meglévő "sérelmeim" fokozódtak elviselhetetlenségig. A legnagyobb kánikulában már úgy bedagadt a lábam, hogy a bokacsontom sem látszott. Aztán ahogy hűlt a levegő, úgy szépen leapadt a víz is.
Ami viszont nem függ össze az idővel, az a kéz zsibbadás. Az ujjbegyeim már érzéketlenek, éjjel nagyon gyakran ébredek, hogy zsibbad a kezem. Ma hajnalban már az alkaromat sem éreztem, olyan volt könyéktől lefelé, mint egy érzéketlen, nehéz bot. Fel kellett kelnem, hogy újra beinduljon a vérkeringés, vagy mittudoménmi... A fésülködés, fogmosás, késsel szeletelés, ásványvizes üveg kinyitás, erős, nyilalló fájdalommal jár, ha egyáltalán érzékelem az ujjaimmal, amit csinálok.
A térd ízületem is kipurcant. Hajolni nem tudok a hasam miatt, guggolni meg a térdem miatt. Ettől függetlenül persze muszáj, szóval kurvaélet.
Elért az óránkénti pisilés is, és a gyomorsav is gyakran visszaköszön esténként. Bár az nem annyira durva, eléggé lent van a hasam, nem sokat zavar be a gyerek a gyomrom környékén, szerencsére. (Így legalább jó sokat tudok enni, és ezt meg is teszem, válogatás nélkül.)
Aztán volt még ez az utolsó felújítás hullám is, nem élveztem, minden nap azt kívántam, bár csak átalhatnám az egészet egy hűvös szobában.
Na, nem is panaszkodok tovább, mert arra jöttem rá, hogy tényleg minden terhesség más(képp szar). Mostanában már mondogatom Zolinak, hogy szokjon hozzá, hogy sosem lesz fiús apuka, mert én ezt tuti nem csinálom újra végig. Aztán mindig rádöbbenek, hogy mindegy is, mert Cicóval is szar volt, meg most is szar, csak mások a nyűgök. Ha újra terhes lennék, tuti, hogy nem vesemedence gyulladásom lenne, vagy 30 kiló hízás, vagy kéz zsibbadás, vagy nyári kánikula. Ezek mind nem lennének, helyette lenne mondjuk aranyér, meg egyéb nyalánkságok, amit most elképzelni sem tudok. Szóval tényleg mindegy. Szoktam mondogatni, hogy a terhesség nem nyár-kompatibilis állapot, de most, így a 36. hétre rájöttem, hogy igazából nem a nyárral van baj, hanem velem, mert én nem vagyok terhes-kompatibilis. Minden más tök normális.

De nemsoká már újra egyedül használom a testemet, és dejólesz!
Nekem ez ilyen alien állapot, én furán élem meg a magzatmozgást, mindig rácsodálkozom a hasamra mikor hullámzik, és idegen az érzés, hogy néha ki tudom tapogatni a popóját, talpát. Cicónál ez nem volt a sok víz miatt, sőt, Cicó ilyenkor már javában rácsodálkozott az inkubátor plafonjára. (34+6-ra született.)
Mostanra az egész hasamat betölti, van, hogy egészen hátul, a vesék irányában kotorászik, és ezzel egy időben a bordámnál is mozgást érzek, a popóját meg a hasfalamnak feszíti.
A legrosszabb ám az egészben, hogy teljesen leszívja az energiámat, egész nap csak feküdnék és/vagy aludnék, mint az első trimeszterben. Hiába ébredek éjjel többször, még így sem panaszkodhatok, simán alszok 7-8-9 órákat. Mégis úgy ég a szemem, mintha egész éjjel egy füstös kocsmában piáltam volna.

Na, de vissza az alien érzésre. Akartam már erről írni többször is, csak a sok panaszkodással mindig elmegy az idő. Szóval sok nő mondja, meg írja, hogy ő beszélgetett a magzattal, meg hogy építik a kapcsolatot már terhesség alatt is, meg ilyenek. Hát én ilyet nem csináltam Cicóval sem, meg most sem. Én nem vagyok ez a hasamhoz beszélő fajta. Viszont úgy érzem, hogy a részem, tehát a gondolataim meghatározzák, nem is kell ide sok beszéd.
Amikor Cicó megszületett, akkor például nagyon zavart, hogy mások fogdossák. Nem csak az orvosokra gondolok, hanem a családra is. Eleinte nagyon féltékeny voltam mindenkire, nem akartam, hogy más ölbe vegye, meg tutujgassa. Mert úgy éreztem, hogy ő csak az enyém, az apjáé sem! Bennem volt, belőlem lett, az én testem része, hogy is gondolják... Aztán ez persze elmúlt, meg hát normális ember módjára tudtam kezelni a dolgot, nem téptem ki senki kezéből anyatigris módjára. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nekem nem jön ez az anyai ösztön a terhesség alatt, csak utána. Utána viszont nagyon. Nekem akkor válik valósággá mikor megszületik, addig olyan, mint a karom (amelyik éppen zsibbad), vagy valamelyik belsőszervem, vagy mittudomén.
Aztán ezen persze sokat gondolkodtam, és leginkább az foglalkoztatott, hogy visszafelé ez vajon miért nem működik? Hát tudom a választ, nyilván. A csecsemő nincs még tudatában ennek az állapotnak, míg az anya igen, mikor terhes, meg szül, meg etet, meg tök feladja az életét egy másikért. És innen már csak egy lépés volt, hogy pontot tegyek magamban az anya-gyermek kapcsolat rejtélyére. Szerintem ez egy egyirányú zsákutca. És kész. Ez a következtetés valószínűleg a saját élethelyzetemből adódik, és most elég kuszának tűnhetnek a gondolataim, mivel a saját gyerekkoromról és családi viszonyaimról nem írtam még sehol. De majd kifejtem ezt is, talán nem is olyan sokára. Szülés után majd nyilván tobzódnak a hormonok, és mint valami fekély, úgy fog kifakadni belőlem a saját nem létező kapcsolatom az anyámmal.
Sokat foglalkoztat mostanában, hogyan is lehet hátat fordítani, hibáztatni, okolni, meg nem bocsátani, önmagunk sérelmét a gyerekünk elébe helyezni. Nem vagyok bölcs sem koromból, sem tapasztalataimból adódóan, de így a második lány érkezésére nagyon erősen megérett bennem a gondolat, hogy onnantól, hogy valaki anya lesz, ez lesz az első állapot, amit meg kell élnie minden pillanatban. Minden alárendelődik a gyereknek. És most nem a gondozásra gondolok, hanem minden másra. Amikor már a gyermekeink önálló, autonóm emberek lesznek, mikor már saját döntéseik, saját elképzeléseik lesznek, akkor is az az elsődleges. Nekem majd ezt kell mindenek elébe helyezni, és csak utána jöhetnek a saját gondjaim. Pontosan azért, mert ő/ők belőlem lettek, az én részeim. Ha ők hibáznak, az olyan, mintha én hibáznék, ha ők sikeresek, az olyan, mintha az én sikerem lenne. De sosem várhatom, hogy ez fordítva is működjön, hiszen ez a "belőlem fakadás" érzése csak bennem létezik, csak én éltem meg, ők tudatosan soha.
Jaj, így átolvasva úgy érzem, nem sikerült elég világosan fogalmaznom. Na, majd szánok ennek egy külön bejegyzést, ha megszültem.

Az a baj, hogy sokkal több a leírandó gondolat a fejemben, mint amennyit van időm/kedvem/energiám itt kifejteni. Így most olyan, mintha nagyon hadarnék, írásban.

Aggályok, de semmi extra

A kezembe kaptam a leletet, és az van ezzel a pm eltéréssel, hogy valójában nincs is eltérés, mert a két labor két különböző mértékegységben mért, ezért van különbség az értékekben. Így mindkettő tartomány alatt van, tehát mindkettő esetben ér az alaulműködés. Csak a dokim a telefonban ezt nem mondta, mármint a tól-ig tartományt, csak az értéket. Szóval ez megoldódott, valóban alulműködök... Pedig már reménykedtem... namindegy.
Az antibiotikumomat is megkaptam a húgyúti fertőzésemre, szóval megint rendületlenül szedem a gyógyszereket. Klassz dolog a terhesség!

Írok már az aggályaimról is, mert kezdenek fojtogatni. Lehet, hogy Cicónál már írtam ezekről, nem emlékszem pontosan.
Az egyik ez a beszoktatás dolog a bölcsibe. Nagyon aggódom miatta, hogy nagyon rosszul fog kijönni a lépés, és őt pont akkor kell majd beszoktatni, amikor megérkezik Lelle is. Rettegek tőle, hogy nehogy a kis lelke sérüljön ettől a helyzettől. Megpróbáltuk apránként előkészíteni a terepet, de szerintem csak rosszabb lett a helyzet. Megvettük Cicónak a 'nagylányos' ágyat, hogy szakadjon el a rácsostól, és örömmel adja majd át a hugicának, ha eljön az ideje. Ebből az lett, hogy eddig egy percet sem volt hajlandó aludni benne, éjjel-nappalra 'átköltözött' a franciaágyba. Tegnap este mondtam neki, hogy még olvasunk egy mesét, aztán megy aludni. Kérdeztem, hogy hol alszik majd? A saját ágyában, vagy a nagyágyban? Magára mutatott. Mivel ez így nem volt egyértelmű, gondoltam segítek neki a pontosításban, és az új ágyra mutattam, hogy - Akkor ma éjjel már ott alszol? Aszondja, Nem! - és a franciaágy közepére mutat... Tehát ő úgy gondolja, hogy az ő ágya a mi ágyunk. Arra a kérdésre, hogy akkor ki fog a 'nagylányos' ágyban aludni, közölte, hogy Apa!. 
Szóval így állunk, gyakorlatilag beköltöztettük a lányt a franciaágyba... nem tudom, ez hogyan fog megoldódni. Délután igyekszem vele a nagylányos ágyban lefeküdni, hogy szokja a helyzetet, de nem sokat vacakol, egyszerűen lemászik és átmegy a franciaágyra. Nem tudom, hogyan kéne megoldani a helyzetet.
A másik a felújítás. Úgy néz ki, hogy augusztus utolsó hetében kiépítik az egyik falat és leteszik az új padlót a nappaliban (ekkor jönnek majd pofavizitre a bölcsiből is, fasza), és szeptember első hetében meg beépítik a konyhabútort. Ez már a beszoktatás hete. Ekkor már 35-36 hetes leszek, remélhetőleg nem tombol majd a hőség, mert azt nagyon rosszul viselem. Eleve nem tudom, hogyan fogom ezt végig csinálni, ez önmagában olyan terhességi kor, amiben még sosem jártam, semmi tapasztalatom nincsen. De már most rohadtul elegem van az egészből, nem tudom, mi lesz egy hónap múlva...
Mondtam is Zolinak, hogy nagy valószínűséggel letehet arról, hogy neki valaha fia lesz, mert én ezt még egyszer tutira nem csinálom végig. Hát elég csalódott fejet vágott.
A szülésre sem készülök igazán, se lelkileg, se fizikálisan. A fészekrakó ösztönöm heteken át abban teljesedett ki, hogy hetente két-három listát írtam, hogy mit kell még megvenni, mit kell még elintézni. Aztán ennyi. Kidobtam a cetliket, és írtam újakat. Most a héten ugyan beszereztem pár fontosnak tűnő apróságot a kórházi csomagba, de azóta is ott áll a szatyorban a cucc az előszobában. Még csak ki sem pakoltam. Egyszerűen nem vagyok képes ezzel foglalkozni, pedig nagyon kéne, nehogy úgy járjak, mint Cicóval, hogy javában vergődök a szülőszobán éjjel egykor, míg Zoli pánik szerűen dobálja be a cuccokat itthon egy sporttáskába és siet vissza hozzám a kórházba.
Meg kell is még pár tényleg fontos dolog, szóval nem kéne elhanyagolni... Na, majd hétvégén.
Aztán itt van még ez a szoptatás dolog is, ami egyre gyakrabban motoszkál az agyamban. Cicó ugye nem szopott egy percet sem... Nekem befelé forduló mellbimbóm van, szóval még az sem derült ki anno, hogy egyáltalán képes lennék-e a szoptatásra. Bimbi kiemelővel sem tudta megszívni a cickót, szóval a fene tudja... Persze, a költözés óta azt se tudom, hova lett az a kiemelő, tehát abból is újat kell venni. Pff... Na, de a lényeg, hogy milyen fasza lenne, ha sikerülne. Tényleg örülnék neki, bár nem lesz miatta álmatlan éjszakám ha Lellének is fejni kell pár hétig, aztán ha elapad a cucc, akkor tőlem jöhet a tápszer, én ebből nem csinálok lelkiismereti kérdést. Csak hát jó lenne, na.
Hát kezdenek felszaporodni az elintéznivalók, én meg képtelen vagyok felvenni a ritmust. Teljesen el vagyok kényelmesedve, délutánonként alszom 1-2 órát, este már semmit nem csinálok mert fáj a pocak (ez már általános, akkor is így van, ha jó idő van, mint most, hogy nem tombol a nyár. Ha meleg van, na, akkor meg tüzet okádó sárkány vagyok.) Az az igazi baj, hogy egy prioritást sem tudok magamban felállítani, hogy mit milyen sorrendben intézzek... Csak sodródok itt a cetlik közt, pedig rendet kéne rakni az agyamban.
Villanyszerelővel a konyahai világítást ki kéne alakíttatni - ehhez egyeztetni kéne persze. A fal építőt fel kéne hívnom, hogy kb. milyen költsége lesz ennek a bulinak, mert még ezt sem tudjuk. A padló burkolatot meg kéne venni, a konyhai gépeket szintén. (Erre még nincs meg a pénz, még pár hét.) Vizest is kéne intézni, hogy egyből üzemképes legyen az új konyha, ha már be lesz építve.
Ki kell logisztikázni, hogy mi hol leszünk, mikor szét lesz kapva a nappali... És hol lesz Cicó, mikor mi szülni megyünk?
Lelle érkezéséhez még venni kell pár dolgot. A gyerekszobát, ami most éppen a mi hálónk is, apósom meg Zoli holnap, holnapután glettelik. Hurrá, legalább ezen túl leszünk! Szóval nagyon sok a teendő, én meg itt cöccögök, semmit nem intézek. És közben meg lassan valósággá válik a kistesó. Jaaaj.

Ja, meg mindig elfelejtem... barátnőmnek kölcsön adtam Cicó első kocsiját, két éve használják lassan. Meg kéne tudakolni, hogy egyáltalán milyen állapotban van, használható-e még, mert nem vennék új babakocsit, ha nem muszáj... De olyan fasza a helyzet, hogy kb. két hónapja erdélyben van, neten hiába keresem, nem reagál semmire. Az ő férje csinálja a szerelőfalat a konyhába,  így vele sem tudok kommunikálni, valószínűleg ő is a családdal van még mindig... Mielőtt elutazott a férj is, szólt, hogy nem lesz itthon. Szóval nem arról van szó, hogy ellinkeskedi itt a dolgokat. Csak hát nem gondoltam, hogy ilyen soká marad...

Ez egy nagyon boldog nap!

Egyrészt kábé 20-25 fok van... ez már önmagában ajándék!
Na de az okozza a hirtelen boldogsághormonok felszabadulását, hogy nem tudtam megvenni a szokásos cm ivójoghurtomat. Jó, ez inkább dühítő volt, de ez indította a lavinát.
Mentünk Cicóval a szokásos bevásárló körünkre, és a sparban szoktam venni ezt a joghurtot. Nem tudom milyen márka, valami no name, csak a dobozáról szoktam felismerni, látom a polcon és már dobom is a kosárba. Nagyon szeretem, mert sokkal finomabb, mintha én csinálnám itthon a natúr joghurt + gyümölcs kombót, meg ugye benne van az a kényelem is, hogy hát végre valami, amit közértben lehet kapni, édes, és még én is megehetem/ihatom. Szóval főnyeremény nekem ez a cucc. Meg a lány is szereti amúgy...
Na, de az volt, hogy a hatodik érzékem ma közbelépett, és valamiért rápillantottam az összetevőkre, mielőtt a kosárba tettem volna, és látom ám, hogy az édesítőszerek mellett megjelent a cukor is, mint összetevő. Hát kicsit dühös lettem, hogy a fenébe lehet így elrontani valamit, akkor minek bele az édesítő ha becukrozzák? Rohadjanakmeg, visszatettem a polcra. (És ha eddig nem cukrozták, akkor most meg minek?) Mivel már megint napok óta kívánom az édességet,* így konkrétan a világ legnagyobb szemétségeként éltem meg ezt a becukrosított joghurtos témát. Dühömben áttoltam a babakocsit a csokis sorba, és vettem egy mogyorós milkát, aztán túrórudit - jó, ezt a lány ette meg - aztán tettem egy kis kitérőt a mogyorókrémek felé. Szóval mivel nem volt, csak picit cukros joghurt, így bosszúból bezabáltam sok cukrot! Annyira durva, hogy például a spartól hazáig simán elfogy egy fél tábla csoki, ha a terhes nő nem figyel... Meg aztán itthon kentem vastagon a tk rozskennyérre a mogyorókrémet. - tiszta pazarlás...  Nem is tudom, mit becstelenítettem meg valójában, a mogyi krémet, vagy a tk kenyeret? - Egyébként szerintem én legalább 10 éve nem vettem mogyorókrémet. Az élelmiszeripar legnagyobb szemetének tartom, tényleg nagyon ritkán eszek, egyáltalán nem jellemző. Viszont már hónapok óta erről fantáziálok, és olyanokat mondok az orvosomnak, hogy szülés után a somlóit mogyorókrémes kenyérrel fogom enni, az tuti...!
Na, meg az van, hogy Cicó is szűz volt eddig mogyorókrém tekintetében, de most megtörtént a beavatás, és hát kétség kívül ízlett neki a cucc! Meg Lelle is boldog ficánkolásba kezdett a pocakban, mikor magzatvizet ért a gigantikus cukor mennyiség - vagy annak az íze - szóval volt ma bódogság idehaza! Persze, maradt bőven ilyen ördögtől való finomság, úgy gondolom, hogy apránként majd elnyalogatom szülésig... Igen, elnyalogatom, mert elegem van.
Egyrészt hiába figyelek az alapanyagokra, így is kúsznak fel a kilók. +15-nél tartok, és elegem is van ebből. Másrészt meg egyszerűen tök jók a labor eredményeim a cukrot illetően, szóval na! Nem akarok én ennyit vergődni már ezen a cukor témán. Mostantól felmentem magam, és nem lesz bűntudatom, ha fehér kenyeret kell enni, mert képtelen vagyok a hőségben tk-t sütni, vagy ha megkívánom a csokit, akkor meg is fogom enni. Remélhetőleg így elkerülöm ezeket az irdatlan zabálási hullámokat.**  A cukrom nem hinném, hogy kiakadna pár megingástól. A súlyomnak meg már úgyis lőttek, olyan vagyok, mint egy hordó.
Szóval elégedett vagyok, fejbe kólintott a sok cukor, itt vigyorgok mint a vadalma, Lelle is boldogan mocorog most, szinte simogatja a gyomromat alulról - most nem fáj, de fúúú a péntek olyan volt... se ülve, se állva, se sehogyan se, én leírni sem tudom... nem tudom, mit csinált odabent, de a sírás határán voltam a fájdalomtól. - és Cicó is békésen alszik a szobában, szerintem csodás mogyorókrémes kenyérrel teli ültetvényen ugrál álmában!

Aztán majd írok még érdekeset is, mert hogy két különböző labor, két különböző pm eredményt produkált nekem múlt héten. Nem az a gond, hogy eltérés van, hanem az, hogy az egyik szerint gyógyszert kell szednem, a másik szerint meg egészséges vagyok. Ma megyek majd este a dokimhoz, - mert baktérium van a vizeletemben. Sok!! Hurrá!! -  megpróbálom megfejteni, hogyan is lehetséges ez. Mármint a pajzsmirigyes eltérés. Kíváncsi vagyok nagyon, remélem nem felejtem el, és holnap majd le is írom ide, hogy mit derítettem ki!

* Vasárnap este Zoli ment a trafikba cigit venni. Kérdezem tőle, hogy esetleg valami csoki félét lehet azon a helyen kapni? Mert ha igen, akkor hozzon már nekem valamit, legyen olyan nagyon kedves. Hát az arcát nem láttam, de el tudom képzelni az arckifejezést, ami a felháborodott kérdését kísérte: Cukrosaaaat??? Hát igen, bammeg, cukros csokoládét akarok enni!
Kaptam egy tábla milkát. :)

**Jó, bevallom, szégyentelenül sokat ettem most, de komolyan. Tiszta horror volt például, ahogy téptem fel a milkát mikor kiléptünk a közértből... És akkor azt még nem is mondtam, hogy vettem egy sárgadinnyét is, amit akkor tervezek felvágni, ha kicsit ülepedett a pocakomban a mogyikrém... tehát nemsokára...

Panasz, panasz

Tegnap rájöttem, hogy a terhességben egyetlen dolgot tudok majd igazán pozitívan értékelni.
Azt a pillanatot, amikor vége lesz.
Tudom, hogy ilyen igazi hisztis picsának tűnök - és mit szépítsem, mostanában az is vagyok -, de tényleg rohadtul elegem van. Nem én uralom a testemet, ezer nyűgöm lett ezzel a kurva meleggel. Minden bajom van, a 28 fokos lakásban, a kanapén ülve is izzadok, mint egy ló. Pedig ez igazán nem egy trópusi klíma, mint ami az előző lakásban volt. Többnyire úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, hacsak nem csinálok olyan kereszthuzatot, ami leviszi a fejemet. (Meg a gyerekét is.) De ha kint a szellő se jár, akkor hiába is tárom ki két irányba az ablakokat, maximum a 37 fok ömlik befelé.
Tegnap mostam öt adagot, hát nem nagy kihívás, csak be kell szórni a cuccokat a gépbe, aztán ugye a technika elvégzi a munkát. A teregetés se volt nagy ügy, mert függönyöket, ágynemű huzatokat mostam. Aztán délután főztem. Hát ennyi volt a napi progi, de ebben is úgy elfáradtam, sajgott minden porcikám estére. A hasam kemény lett és feszült, a bőr szinte le akart pattanni róla. A derekam hasogatott, az ujjaimban az ízületek fájnak, de mindegy is, behajlítani úgysem tudom, mert virslire dagadtak a víztől. Lelle persze változatlanul nagyon aktív - ami jó, csak éppen nekem már időnként fájdalmas...-, már 1-2 hete ugyanabban a pózban lehet, mert mindig ugyanúgy aszimmetrikus a hasam ha fészkelődik, és mindig ugyanott érzem a rúgásokat is. A múlt heti és a hétfői uh-n is fejvégű volt, ugyanabban a tartásban. Hát remélem is, hogy már nem ficánkol ki ebből a pózból. Jó lenne, ha legalább emiatt nem kéne aggódni, bár tudom, hogy még bőven van helye, simán beállhat ellentétesen a 35. hétre. Na, de nem is ezt akarom írni, hanem hogy így ha a fejéhez emeli a lábát és úgy rugdos, akkor pont egy olyan részen éri a hasamat, ami nagyon kellemetlen. És mikor oldalt fekszem, és olyankor csinálja, na, akkor ugrok egyet az ágyon.
Cicó sem kímél. Letelepszek a kanapéra pihenni, mellém mászik, meg rám. Aztán közli, hogy inni kér. Lemászok a kanapéról, hozom az innit a konyhából. Kissé hajolva állok mellette - ez alhasi fájdalommal jár nekem, de nem baj -, ha borítaná a poharat, el tudjam kapni. Belenyal, közli, hogy nem kell. Leteszem a poharat, megint elhelyezkedek és két perc múlva megint mutogat a pohárra, hogy ő baromira szomjas. Akkor újra... És én barom, ezt simán hagyom, hogy háromszor egymás után eljátssza velem. Van az úgy, hogy már el sem veszi a kezemből a poharat, egyből közli, hogy nem kell! Szórakozik. Majd egy óra 'pihenés' után azt veszem észre, hogy vagy 15x felugráltatott valamiért, miközben ő édesen héderelt a kanapén.
Ja, meg az is van még, hogy már nem csak a jobb kezem zsibbad - bár az szinte már folyamatosan - hanem időnként már a bal is. Meg kötekedek Zolival, beszólok neki minden hülyeségért. Türelmetlen és ingerült vagyok, és álmélkodva nézem az utcán a sok mosolygós terhes nőt. Nem értem, hogy ők minek örülnek... Tudom én, hogy a terhességet mindenki másként éli meg, meg ahány szervezet, annyi tünet meg nyűg. De az van, hogy baromira kell magamat emlékeztetni sokszor, hogy mennyire vágytam én a tesóra, hogy értékelni bírjam a jelen helyzetemet.
Olyan elbaszott egy nyár ez nekem. Hétvégente le szoktunk menni a Velencei tóra, és akkor én savanyú pofával nézem, ahogy kis családom boldogan lubickol a langyos vízben. (Persze, az én dokim kevés dologban szigorú, de ebben nagyon. Semmi pancsi a fertőzésveszély miatt.) Vagy fekszem a pléden, olvasok, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy törik a göröngyök a derekamat. Esténként nézem, ahogy Zoli kibont egy doboz behűtött sört, aminek csorog az oldalán a lecsapódott pára... Ohh... Gondoltam, vigasztalom magam a gösser citromos alkoholmentesével. Pár napig iszogattam esténként, aztán egyszer a doboz oldalára tévedt a tekintetem, és elborzadva láttam, hogy az egész cakli-pakli 32 gr ch! Hát basszus. Azóta azt sem iszom. Homokozóba se nagyon járunk Cicóval, mert igényli, hogy ott üljek mellette és együtt játszunk, nekem meg nem esik jól. Pár perc homokban ülés, ásózás, és már keményedik is a hasam. Persze, a többi terhes nő vígan üldögél a padon, és cseverészik a többi anyukával, míg a csemetéik szaladgálnak mindenfelé... :/ (Mármint szigorúan az esti órákban, mert ebben a kánikulában amúgy tök kihalt a játszó.)
És alapból, maga az öltözködés is egy kín, zavar a melltartó, meg gyakorlatilag minden, ami a hasamhoz ér.
Megpróbálok legközelebb jó dolgokról írni. Tényleg megpróbálom!

Aktuális mérések

Múlthéten a saját dokim ügyesen mért egy kiugró (+4 hét) haskörfogatot. Lelle amúgy sem kicsi, minden értékét alapból +2 hétre saccol a gép, de azért a 4 héttel nagyobb pocak már nem kicsi eltérés. Ez állítólag a terhességi diabétesz tipikus tünete a babán. Csak hogy az én cukrom rendben van, erről minden hónapban írásos bizonyítékot gyűjtök be.
Persze a dokim nem nyugodt, kért egy részletesebb labort a témát illetően, meg ha már lúd... akkor néznek mindenféle fertőzéseket is, meg mittudomén, mindenfélét.
Persze, én sem örültem a hírnek. Bár tisztában vagyok vele, hogy az uh gépek nagy eltérésekkel is saccolhatnak, meg hogy sok múlik a gép felbontásán, hiszen itt milliméterek is napokat jelenthetnek a fejlettségben, meg orvosa is válogatja ezeket az adatokat. De azért a 4 hét már nem lehet kézremegés, vagy figyelmetlenség. Közben meg azt is tudtam, hogy a saját dokim gépe mindig többet mér, mert eddig mindig úgy jött ki a lépés, hogy akármikor az istenhegyire mentem, előtte pár nappal jártam magán rendelésen is. Így mindig 2-4 napos eltéréssel voltak adataim, és hát jól látható volt, hogy a géndiagnosztikán (jobb felbontású gépeken) csak pár nap, vagy 1 hét eltérés volt az átlag adatokhoz képest.
Ma éppen a babamozi volt beütemezve az istenhegyin, és hát jól meg is nyugodhatok, mert ahogy gondoltam, itt megint kevesebbet mértek, mint a dokim. Lelle 1-2 héttel valóban nagyobb, cca. 1800gr, de a haskörfogat is 2w1d-vel nagyobb csupán, ami azért nem szignifikáns eltérés. Persze reggel voltam laborban, 2 hét múlva lesz eredmény is. Bár nem hinném, hogy komolyabb fertőzésem lenne, ami beleszól a terhességbe, a terhességi cukrot meg alapból kizárom.
Leginkább csak azon aggódok, hogy nehogymá' 4 kilós gyereket kelljen kipréselni magamból...
A mozisás sokkal jobb élmény volt, mint anno Cicóval. Akkor ugye azzal telt a fél órás mozi, hogy veszettül méregették, meg keresték a 3. eret a köldökzsinórban, meg ingatták a fejüket, hogy fél órája nyitva van a gyerek szeme, ejj, nem jó eeez, nem jó aaaz, nagyon pici (1300 gr), meg a kamratágulatok... Akkor sikerült bőgve kijönni a babamoziról. Mondjuk Cicóról sokkal jobb képek lettek, mert jobban belefért a képbe, mivel pici volt. Van kép a lábáról, a feje csúcsától a pocakjáig látszik egyben a lány. Most viszont Lelle... hát a kis pufók arc... aztán ennyi, más nem is fér el a monitoron. Nem tette könnyebbé a gyerkőc, a köldökzsinór végig a szájában lógott, azt szopizta, nyalogatta. Egyszer látszik csak szépen a szája, de akkor meg a feje búbja nem fért a képbe. De amúgy is mindkét kezét, meg időnként az egyik lábát is az arcába húzta, szóval nincs sok sztárfotónk. Mégis jobb élmény volt ez a mai, mint a 3,5 évvel ezelőtti. (Ja, mindkét mozit 30w1d-re időzítettem, így jól látható a különbség egy picike meg egy nagyobbacska baba közt. :) )
Azért azt még megtudtuk, hogy éppen 6,5 centis a talpa, és hogy egészen sok haja van.
A kisujj középső ujjperc problémájáról nem tettem említést a szonográfusnak, nem akartam már feszegetni ezt a kérdést. Ha kérem, biztos ráment volna a témára, de nem akartam, hogy azzal teljen el az idő, hogy ujjakat vadászunk. Van egy-két szög, ahol szerintem megfelelő hosszúságú az a kisujj, és mintha látnám a három ujjpercet is. De valójában mindegy is.

Isten hozott, pm alulműködés!

A tegnapi vérvétel eredmény igazolta a két hete felmerült pajzsmirigy alul működés gyanúját. Nekem persze az összes kínomat sikerül megfejelni újabbnál újabb szarokkal!
Tegnapról mára a mérleg +2,5 kilót mutat. Nézegetem, hogy ez a vízmennyiség milyen arányban oszolhat el a bokámon, ujjaimon, arcomon. A látvány egyre jobb. Már a szobapapucsom is szorítja a lábam! Éljen. És csak reménykedni tudok, hogy ne a magzatburokban növekedjen a víz mennyiség...
Szavam nem lenne, ha mindez a 35. héten történne. De így 28+5-ön egy kicsit korainak érzem. Meg az is itt van még, hogy Cicóval is a 30. héttől mutatták ki a megnövekedett magzatvíz mennyiséget. Szóval nem vagyok boldog...
Kaptam gyógyszert is persze, hétfőn már talán hozza is a postás a receptet és el tudom kezdeni szedni.
Kitűztem magamnak egy dátumot. Addig mindenképp bent kell tartani ezt a gyereket! Augusztus 27. Kezdem visszaszámolni addig a heteket.
Egyáltalán nem bízom a testemben, örülök, ha a 35. hétig elviszem ezt a terhességet, de őszintén, mivel már a 34-en is szültem 9/10-es apgarral gyereket, így be fogom érni augusztus 20-szal is. Már mindenféle kompromisszumra hajlandó vagyok a sorssal, csak egészségesen jöjjön ki... Persze a legjobb szeptember vége lenne. De nem mindenki engedheti meg magának azt a luxust, hogy 40 hétig hord egy terhességet. Hát ez ilyen egyszerű.

A terhesség mégiscsak szívás

Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ez majd jó lesz. Hát, volt pár laza hetem, mikor tényleg semmi nyűgöm nem volt, eltekintve néhány apróságtól.
De most igazán nem jó. Már minden bajom van.
A legzavaróbb a kéz zsibbadás. A jobb kezem folyton bizsereg, azt olvastam, az áldott gyermek valószínűleg nyom valami ideget. Eleinte csak 1-2 alkalommal jött elő egy héten. Mostanra viszont szinte folyamatos, és nagyon zavaró.
Elkezdtem vizesedni is. A bokám csak egy picit, bár a ma reggeli vérvételre menet a szandál szépen bele vágott a bőrömbe. Szóval tagadhatatlan. Viszont a kezem gáz. Az ujjaim virsli szerűek lettek, és nehéz ökölbe zárni a kezem. Az ízületeim is kivannak, szintén az ujjaimnál.
MM-ben folyamatosan 130-140-es vérnyomást mérnek. Én itthon normál értékeket mérek, de a mai 140-es már igencsak a felső határ. Szóval erről is beszélni kell az orvosommal.
Magnéziumból most már az ajánlott adag maximumát szedem - bár látom, hogy van, aki a maximum többszörösét tolja terhesség alatt - és még így is görcsöl a lábam éjszaka.
A súlyom is jól megugrott, gondolom a víz miatt is - már 11 kg plusznál járok.
A tünetek egy része toxémia gyanús, szóval nem vagyok boldog. Jövőhéten megyek dokihoz, mondom majd neki ezeket, gondolom laborra küld majd.
Amúgy meg rohadtul elegem van az oldalt alvásból, szeretnék hasra feküdni. (És azt is szeretném, ha Cicó talpa nem lenne az arcomba minden reggel, mikor felébredek. Ki kell szoktatni az ágyunkból, nincs mese!) Sehogyan sem jó már, a hasam is nagy, ezt a meleget sem akarom - bár a ma reggeli 20 fok megváltás most nekem.
A hasam sokat keményedik, most is, már-már görcsölget.
A magzatmozgást nem mindig élvezem, sőt, úgy tekintek rá, mint valami biztosítékra, hogy a baba rendben van. Jó, ha mozog, mert megnyugtat, de a mozgása sokszor kifejezetten fájdalmas. Időnként olyanokat rúg, hogy összerezzenek tőle. Éles fájdalomként nyilall a hasamba. Cicó mozgása nem volt ilyen fájdalmas sosem, de nála ekkor már kezdett egyre növekedni a magzatvíz. Gondolom, azért is éreztem őt kevésbé.
És az csak külön öröm, amikor a gyomorsav szépen végig pezsegteti a nyelőcsövemet esténként... Szót sem érdemel.

A legjobb, hogy nem csak fizikai kínjaim vannak, hanem úgy általánosan is elviselhetetlen vagyok. Minden szaron képes vagyok vitázni Zolival, bármin összebalhézok a család többi tagjával is. Egyik pillanatról a másikra robbanok, és akkor aztán puffogok órákig a semmin. Lényegtelen hülyeségeken megsértődök, minden szar megjegyzést magamra veszek. Cicóval is türelmetlenebb vagyok, és saját magam elviseléséhez is komoly energiákat kell mozgósítanom. Igazán nehéz lehet velem most együtt élni. Nem tudom, mikor múlik ez el, remélem a szülés után megint minden a régi lesz. De hajjj... az még 11 hét, jó esetben.

Na, ahhoz sincs elég türelmem, hogy tovább picsogjak. Pedig lenne még bőven panaszkodni valóm.

Semmi különös

Az volt múlt héten, hogy túl vagyunk az éves koncert élményünkön, gondolom most egy évig megint felejtős a kikapcsolódás. Fasza kispál nosztalgia koncert volt, csak hosszú az út nagyon Orfűig, meg kicsit frusztrált, hogy itthon a lánnyal felborult az esti szeánsz. Lelle amúgy jól viselte, csak kétszer rúgott nagyot, amúgy semmi jelét nem mutatta a két órás koncertidő alatt, hogy nem tetszene neki a zene. A derekam persze beállt éjfélre, de a haza úton kipihentem...
Aztán volt még magándokis vizit is, mindketten szépen megállapítottuk, hogy uh alapján látszik a középső kisujjperc, aztjóvan! A fene tudja már, mi van ezzel a kisujjal, de komolyan, tök immunis vagyok már a témára.
A lányka amúgy jó ütemben fejlődik, minden oké vele, bár most a haskörfogat volt pár nappal nagyobb az átlagnál, de ennyi belefér. 1028 gr-ra saccolta az okos program a gyereket, hát szerintem azért ez túlzás, de mindegy is. Mondta orvosom, hogy gyors szülésre készüljek, olyan 4-6 órára maximum. Jó.
A derekam... hát, az fáj. Egyre jobban.
Sokat eszek. Nem ez a baj, hanem hogy sok gyümölcsöt. Hát de akkor mostmivan? Holnap kiderül, terhelésre megyek hajnalban. Nagyon nehezemre fog esni, hogy ma éjjel ne kússzak ki a konyhába észrevétlenül, és ne toljak be két barackot az arcomba... De legalább ma ki kéne bírni. Elméletileg este 7-ig a vacsit is be kéne fejezni, na, ez nekem biztos, hogy nem jön össze, szóval már eleve ott lesz egy óra csúszás. Na mindegy. (Most is cm csokit eszek amúgy...) Ja, hát úgy tűnik, fellángolt a csoki utáni vágy is, tegnap fojtogatott a sírás a közértben a csokis polc előtt. Komolyan, nem viccelek, ha egyedül lettem volna, tuti elbőgöm magam, hogy nem ehetek milkát meg bocit, meg mars szeletet, meg raffaellot, meg a többit, jaaaj, azt éreztem, hogy ide nekem mindet, had zabáljam teli magamat, annyira, hogy hányingerem legyen az édességtől! Ez borzalmas!
Pedig múlt héten ettem például krémest, cukrászdait, rosszul is lettem tőle, meg fagyiztam is a hétvégén (azt szoktam amúgy, nem csak cm-et.), szóval azért azt nem mondanám, hogy ki vagyok éhezve a cukorra.
Meg még annyi történt, hogy végre elkészült a gardrób, szépen hétvégén be is állítottuk a dobozok nagyobbik részét - polcozni egyelőre fölösleges, a dobozok így is beférnek. Intézni kéne a pincét is, hogy a cipők meg kabátok helyén ne dobozok álljanak a gardróbban - a kisebbik részét még a héten leszelektálom (a felét kidobom), és azok is mehetnek be, és akkor tök kiürül végre a háló. Zoli el is játszott a gondolattal, hogy akkor lehetne glettelni, festeni a hálót is, így, hogy már lehet látni a falakat. Hát mondom, hogy oké, de ha azt nézem, hogy a 2 nm-es gardrób 3 hónap volt míg elkészült, akkor valószínűleg az ő munkatempójával a háló karácsonyra sem lesz kész. Márpedig elméletileg ez ősszel már kizárólag gyerekszobaként kéne, hogy funkcionáljon... De amilyen állatok vagyunk szerintem lassan nekilátunk... Végül is, franciaágyat kerülgetve glettelni, festékszagban aludni... sosem képzelnék magamnak romantikusabbat!

Eléggé terhes lettem

Panaszra még mindig nem lenne okom, hiszen Cicóval a 25. hétre már rövidült a méhnyak, és éppen tapostam egy masszívabb vesemedence gyulladást. Szóval akkor már rendesen kétrét görnyedve másztam ki éjjelente wc-re, nem beszélve magáról a fájdalomról, ami a pisilést kísérte. Ez persze csak egy hétig tartott kábé, de hát na! Szóval szavam nem lehet, közel hasonló kínjaim sincsenek, és bár a méhnyak állapotáról semmit nem tudok (majd csütörtökön megyek dokihoz) de mondjuk amiatt most nem is aggódnék.
Azért apránként kiütköznek már rajtam a terhesség fizikai velejárói.
Egyrészt hatalmasnak érzem magam. A hasam nagy és gömbölyű. Délután már nem tetszik, ha le kell hajolni, hogy bekapcsoljam a szandálomat. Délelőtt még nincs ebből gond. A köldököm is kifordult, az előtej szépen szivárog.
Azt olvastam, - nem tudom, így van-e, Cicónál semmilyen hasonló összefüggést nem fedeztem fel anno - hogy amilyen a baba ébrenléti ritmusa a pocakban, olyan lesz születése után is. Ha ez valóban így van, akkor az jó nagy szívás, mert Lelle egész nap pihenget, kivéve ha eszek - márpedig sokszor eszek. Aztán délután felélénkül, és gyakorlatilag este 8-11 között van igazán elemében.
Tehát minden evés után fél/egy órás buli, aztán délutántól éjfélig megint. Hajnalban néha felébredek, és hát mi van? Ő is helyezkedik... Gyakorlatilag akkor van igazán nyugi, ha sétálunk, mászkálunk. Ha ez bármit is jelent a jövőre vonatkozóan, akkor az igazán nagy szívás lesz! Remélem, legalább eleinte lesz ennél huzamosabb egybefüggő alvás.
Na, de az igazi kínom... Az a kiba' derékfájás! Kb. 1,5-2 hete lehetett, hogy koraiból haza érve játszottunk Cicuval a földön, és már nagyon fáradt voltam, itt fájt, ott húzódott, gondoltam kicsit elheverek a szőnyegen. Hát úgy alakult, hogy még elheverni sikerült, de felkelni már nem, úgy beállt a derekam. Se jobbra, se balra. Csak vergődtem, mint a páncéljára fordult teknős, Cicó meg azt hitte, móka van. Teljesen felpörgött, utánzott, nyögött, a fejemhez mászott, cibálta a hajam. Teljesen bevadult. Azt értette, hogy fáj, hiszen ezt mindig elmondom, mikor játékból kicsit megtépi a hajam, de nem igazán állt össze neki a kép, hogy valójában a hátam fáj kurvára, és nem tudok megmozdulni. Akkora mázlim volt, hogy Zoli épp haza ért munkából, és az oldalamra görgetett, és akkor már jobb volt. Önerőből azt a fájdalmat nem tudtam volna leküzdeni, de így, hogy áthempergetett a kritikus szakaszon, így már fel tudtam kelni. Akkor kezdődött, és ez azóta is tart. Mármint nem az éles fájdalom, csak hogy újra és újra megfájdul minden nap. Kb. 200 méter séta után már fáj. Az én gyerekem, na az meg olyan, hogy ha séta, akkor ne vacakoljunk, meg se álljunk két órán át... Szóval ha délelőtt ki tudunk szabadulni a lakásból, akkor tuti már ebédidőre taccsra vág a lány, minimum 1-2 óra fekvés a kanapén, hogy rendbe jöjjek, és indulhasson a délutáni menet. Viszont ha a délelőtt kímélő üzemmódban telik - azaz alszik Cicó 11-ig, utána délig reggelizget, stb - akkor vígan vagyok, észre sem veszem a terhességet.
Aztán itt van még a hasfeszülés, keményedés. Ez is csak este meg éjjel szokott komolyan jelentkezni, de akkor úgy, hogy fizikai fájdalommal jár átfordulnom a bal oldalamról a jobb oldalamra. Éjjel ez marhára nem vicces, néha nyögök is hozzá. Mintha egy hatalmas darab kő lenne a hasamban, ami ide-oda mozog a gravitációtól függően.

Amúgy tényleg értékelem, hogy ezek csak ilyen általános tünetek, Cicóval baromira vergődtem, szörnyű volt az a terhesség.
Ja, a héten még hánytam is egy kicsit, el ne felejtsem már. A szagok megint zavarnak, leginkább az emberek szaga, meg a kávé, olyan ez, mint az első hetek. De ezt a melegnek tudom be, szerintem emiatt bolydult fel a gyomrom. Nappal csak ch szegény ételek csúsznak le, illetve a gyümölcsök. Ami viszont villám ch-nak számít, szóval hamar éhes leszek újra. Az étrendre nem is térek ki... Néha picsán rúgom magam, olyankor pár napig szigorúan tartom a diétát, aztán beérik a cseresznye... meg nyakamon a dinnye szezon. Nah...
Terhelés 2 hét múlva. Hát majd meglátjuk, mit csinált a cukor szintemmel az a több raklapnyi gyümölcs, amit mostanában leengedtem a torkomon. És amennyit még le fogok... (A korábbi cukor eredményeim amúgy nagyon szépek, hiába bűnöztem annyit már korábban is.)

Amúgy meg semmi stressz nincs bennem a vizsgálati eredmények kapcsán. Tök úgy vagyok, mintha semmi eltérést nem találtak volna Lellénél. Nem izgat az egész. Még. Gondolom azért lesz majd az utolsó hetekben olyan, hogy hirtelen görcsbe rándul a gyomrom az aggodalomtól. Meglátjuk.

Ja, meg még azt akartam írni, hogy semmi, de semmi nincs még ennek a lánynak... Hihetetlen! Még egy body-t, vagy cumit se vettünk neki. Semmi, tök semmi...
Cicó kiságyát kapja majd, de addig ugye a nagytestvérnek kéne egy gyerekágyat venni. Viszont nincs autós hordozó, ruhácskák (hát nem sok maradt, Cicó elég sokat elrongyolt, ugye ő sokáig hord minden méretet...), meg az alapfelszereltség, ami kell egy babának.. Semmit nem vettünk még. Meg a nagyobb beruházás még az elektromos mellszívó. Azt tuti veszünk, én nem szüttyögök megint hónapokat kézi inkvizíciós eszközzel. De erről majd írok máskor.
Szóval ideje lenne elkezdeni készülődni. Épp tegnap mondtam Zolinak, hogy hát ez a gyerek helyet fog itt foglalni... Hova tesszük majd? Nem, mintha nem férne el. Csak a hálóban még mindig hegyekben állnak a dobozok, a tapéta nincs lehúzva, a mi ruháink sincsenek még szekrényben. (Mert nincs szekrényünk.) Jó, az aktuális évszaknak megfelelő ruhák szekrényben vannak, de a váltó dobozokban. Meg a törölközők, ágyneműk, konyharuhák... Szóval még mindig dobozokból vagyunk. (Talán Zoli ma befejezi a gardróbot, 2 hónapja gletteli meg festi...) Rengeteg dolog van még szeptemberig, mi meg alig-alig csinálunk valamit. Azaz Zoli éjjel nappal dolgozik, komolyan, 3 órákat alszik, hogy meg legyen a pénz a konyhára, háló átalakításra. Tehát az nem igaz, hogy semmi nem történik, csak éppen nem látványos a változás.
Na, megyek már a dolgomra. Ezekről a dolgokról külön kéne írni. Fogok is, remélem nem két hét múlva.

A hét eseményei

Orvosilag megint jó mozgalmas hetünk volt, másra szinte nem is jutott idő megint, csak a kórházba járásra. Hét elején Cicóval mentünk, a fülészetes probléma tartott még, már csak egy kis takony van, amúgy ő rendbe jött. Aztán nekem lett torokgyulladásom, de láz és szenvedés mentesen átvészeltem azt a pár napot, hála a raklapnyi vitaminnak, amit január óta szedek. Most éppen Zoli van soron, betegen, lázasan ment be ma is dolgozni (megint szombat, jeeeee!), hát vele nem kegyes a sors, ő szenved a legjobban. De nem is csoda, éjjel-nappal dolgozik, alig pihen, nem eszik rendesen, gyenge az immunrendszere. Kéne neki egy jó nagy pihenő, de az elkövetkező hónapokban ez biztos nem fog bekövetkezni.
Aztán szerdán mentem erre az extra kisujj néző uh-ra a kórházba, ahol egy "független" doki vizsgált, persze a saját orvosom is bejött. Hát egy akkora kiba' nagy pofont adtunk a szarnak, hogy komolyan, ha egész nap a kanapén fekszem a gyerekkel együtt, az is hasznosabb időtöltés lett volna ennél. Ennek a "független" dokinak épp nem volt jó napja... Először is finoman lebaszta az én orvosomat a fülem hallatára - komolyan, szégyen szerintem, nekem volt kellemetlen - hogy hát nekem már a 16. héten chorionra kellett volna mennem. Épp csak azt nem mondta, hogy akkor most mi a faszt keresek itt 22 hetesen...? Jó, persze most sarkítok, közel nem volt ennyire alpári, mint ahogy ezt most én előadom, de a viselkedése rendkívül agresszív és támadó volt. Gyorsan közbevágtam, még mielőtt a földbe döngöli ok nélkül az én dokimat, hogy hát valójában mi, szülők tiltakoztunk a chorion ellen, a orvosom természetesen tájékoztatott minden lehetőségről. Hát már ez gáz volt nagyon, hogy oda megyek a problémámmal, szívességet tesz nekem egy doki azzal, hogy megvizsgál, és ezt a szívességet az én orvosom intézi nekem, erre még ő van lebaszva...
Majd jött a vizsgálat, aminek az első percében lenézően közölte a "független", hogy hát ott a középső kisujjperc, együtt is leszámolhatjuk. (Leszámoltuk, tényleg ott volt.) Kérdeztem tőle, hogy ez most a jobb vagy a bal keze? Hát, azt ő nem tudja, de lényegtelen is, mert ha egyiken nem látszik, akkor a másikon sem, de hát ott van, kár is ezen rugózni. Ekkor átszörfözött a másik kézre, és hát ott nem látszott. Aszondja jó, akkor nincs, majd lesz a 28. héten... Pff. Kabbe.
Ekkor már azért finoman kezdett belefolyni a vizsgálatba a saját dokim is, mert szerintem érezte, hogy vakvágányra fut ez a konzultáció... Szóba került az amnio, ahol a down-t, és egyebeket már kizárták. Jaaa, hát akkor meg mit aggódunk, a kisujj középső ujjpercének hiánya kizárólag ehhez a szindrómához köthető, szóval megint csak oktalan az ott létem. - Így a "független".
Erre mondom neki, hogy hát sajnos én ezt másként tudom, a 17-es kromoszóma rendellenességgel született lányomnak is legalább három testi jegye van, ami a down kórra utaló tünet, de hát na, mégsem down a gyerek, hanem egészen más... Ekkor azért ő még kitartott a téves elmélete mellett - nem is értem, orvos hogyan engedhet meg magának ilyen kijelentést, basszus, üljön már vissza az iskolapadba, vagy járjon továbbképzésekre!
Aztán kaptam még egy konkrét utalást arra, hogy én csak annak köszönhetem, hogy ő most csinál nekem egy uh-t, mert jó viszonyt ápol az orvosommal, meg mert szakmailag érdeklődő... Ekkor már csak mosolyogtam rá, és megemlítettem, hogy hát igen, mennyire szerencsésnek is érzem magam!
Az orvosommal közben párszor összenéztünk, láttam, hogy forgatja a szemeit, és kábé elsüllyed szégyenében, hogy iderángatott ezért...
Aztán ezt négyszemközt átbeszéltük, mondta, hogy igen, én tudom jól, a kissujj középső ujjpercének nem ábrázolódása nem kizárólag a down tünete, hanem általánosságban utalhat valamilyen genetikai rendellenességre, ezt ő is így tanulta.
Akkor jó!
Péntek, szív uh. Hajdú Júlia doktornő nagyon szimpatikus, nagyon kommunikatív, alapos és precíz. Hálás vagyok, hogy az orvosom szorgalmazta, hogy hozzá menjek és elintézte nekem ezt a soron kívüli időpontot. Ahhoz képest, hogy a János kórház omladozó épületében történt a vizsgálat, és 2 órát vártam, hogy bejussak, komolyan, pont olyan színvonalú volt szakmailag, mintha 25 ezret fizettem volna érte magánban! Lellike szíve a helyén dobog, minden oké, semmi kivetnivalót nem talált a doktornő sem működésileg, sem anatómiailag. Remek!

Amniocentézis második felvonásának eredménye elkészült. Negatív.
Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ezzel a vizsgálati módszerrel nem találtak szerkezetbeli vagy számbeli eltérést a kromoszóma állományban. (Ettől még lehet beteg a gyerek, mert minden eltérést ez a módszer sem tud szűrni. Anno Fekete prof. azt mondta nekem Cicó kapcsán, hogy ő a 17-es kromoszómájával nem akadt volna fent az amnió hálóján.) Na, ezt a kis zárójeles megjegyzést nem azért tettem, mert ennyire kurvára negatív vagyok! Mert egyáltalán nem, most pl. tök optimista vagyok, meg már pár napja/hete így van ez. Csak a félreértések elkerülése végett írom, ha valaki csak úgy a világhálón szörfözve olvasgat az amnióról, akkor jó, ha tudja, hogy ez a vizsgálati módszer sem mindenható.

Az I-re a pont:
Tegnap ismét egy hosszabb telefonos konzultációval zártuk le az orvosi eredményeket a dokimmal. Némi bűntudattal a hangjában mondta - szerintem lelkére vette a "független" orvos beszólásait - hogy hát lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennie velem a chorionboholy biopszia kapcsán... De valójában az is negatív lett volna, és ugyanott tartanánk, mint most, hogy minden eredmény jó, csak az a kisujjperc nem ábrázolódik... És az függetlenül a chorion elvégzésétől sem ábrázolódna, szóval mindegy is.
Meg mondott olyat is, hogy egész este azon törte az agyát, hogy hova, milyen vizsgálatokra küldjön még engem... Jááááj! Na, neee! Ekkor már mondtam neki, hogy nekem igazán a tököm tele van a vizsgálatokkal - igen, ezt kimondtam -  én már sehova nem vagyok hajlandó menni extrában, hagyjon engem békén, találkozunk a 25. héten a magán rendelésén! Ebben maradtunk végül.
Egy centivel nem vagyunk közelebb a valósághoz. Az egyik kézen látta ő is a kisujjperc  csontosodását (jobb kéz volt szerintem amúgy, "független" doki nem tudta), a másikon nem látta ő sem. Kombinált teszt negatív. Szív uh rendben. Amnió negatív. Szóval mindannyian kíváncsian várjuk a végkifejletet.
Lellikének szerintem még azelőtt csekkolni fogja a dokim a kisujját, mielőtt a köldökzsinór el lenne vágva... Lehet, hogy előbb közli majd születéskor velem, hogy hány ujjperce van a gyereknek, mint ahogyan a szülésznő bemondaná, hogy kislány...

Visszajött szabiról!

Mármint az orvosom.
Hogy ez mekkora megkönnyebbülés!

Az amnioval ugye elestem a magzati szív uh lehetőségétől, mert az asszisztens szerint már kifutok az időből, nem is kaphatok új időpontot, meg amúgy sincs a Doktornőhöz csak 3 hét múlva, ésatöbbi, menjek magánba... dögöljekmeg.
Nem éltem meg nagyon komoly lelki traumát az új fordulat miatt, egyszerűen elkönyveltem, hogy ma Magyarországon így működik az egészségügy, végül is eddig is mindent magánban intéztem, miért is akartam én ezt a költséghatékony megoldást? (Nem is én akartam, hanem az orvosom... Hát, mindegy.)
Tegnap volt a dokim első munkanapja az egy hónapos szabadsága után, és délután már hívott is, mert apukája (aki szintén nődoki, és hozzá szaladtam rémületemben konzultálni pár hete) jegyzeteket hagyott az asztalán, és jaaaj, mi ez, hogy nincs a gyerekemnek kisujja?
Hát egy hosszabb telefonbeszélgetés során átrágtuk az elmúlt hetek eseményeit. Tisztáztuk, hogy csupán csak egy kisujjpercről van szó, aztán megtörtént az amnió, igen, Hajdú Krisztina doktornő, Bártorfi doktor úr, (De maga nyilván tudja, hogy azonkívül 50 ezer más rendellenesség is lehet? Persze doktor úr...) nem, nem mentem már több orvoshoz, nem nézettem meg 17 ezer forintért újabb uh-val, hogy tényleg nem látszik az az ujjperc, nem Doktor úr, nekem már nincs humorom ilyenekre megint pénzt kiadni... Igen, a vége úgyis amnió, akkor inkább egyből azt csináltattuk... Jaa, hogy a szív ultrahang? Hát, arról lemaradtam, az asszisztens szerint kár is kapálóznom új időpontért, menjek magánba, ha ragaszkodok Hajdú Júliához, de ha nem, akkor is!
Szóval végre sikerült átbeszélni mindent, és hát be is indult a gépezet... Még nincs délelőtt 10 óra, de már intézett is a dokim a kórházba időpontot Hajdú Júliához szív uh-ra (akkor mégiscsak lehetséges, hogy ne magánba menjek? Akkor mégiscsak van szabad időpont még ebben az évezredben?), plusz még jövőhét szerdán be kell mennem, mert egy másik orvossal is meg akarja nézetni azt a kisujjpercet. Nem kételkedik Ő Bátorfi doki szakvéleményében, csak próbálja ébren tartani a reményt, hogy csupán arról van szó, hogy a vizsgálat alatt úgy tartotta a kezét a legkisebbik lány, hogy nem látszódott az az ujjperc.
Szóval itt gyülekeznek nekem az időpontok, és nem kell ezért újabb súlyos tízezreket fizetnem. Nem, mert ugye van egy orvosom, akinek kifizetem a terhesgondozás díját, plusz a szülés díját, és ő is úgy gondolja, hogy akkor ha bármi gond van, természetes, hogy a kórházban minden vizsgálatot elvégeznek amit csak lehet, ezért nem kell magánba rohangálni, természetes, hogy ő majd kitapossa nekem az utat tb alapon...
Szóvalna! Így mennek a dolgok, ha az ember háta mögött áll egy orvos.
Ettől persze még simán lehet beteg a gyerekem, tudom. De engem akkor is megnyugtat, hogy nem asszisztensek küldenek telefonon az anyába magánrendelésre, hanem az orvosom addig szervezkedik, amíg konkrét dátummal, névvel, időponttal tud felhívni, hogy hol és hogyan végzik el nekem a következő vizsgálatot.
Én így biztonságban érzem magam. Szóval ismét dolgozik, és nagyon remélem, hogy idén október előtt már nem is megy többet szabira!

A tespedés eredménye, elbálnásodás

Hú, de hosszú volt ez az egy hét semmittevés. Teljesen elpunnyadtam.
Tegnap végre elmentünk sétálni a lánnyal, órákon át homokoztunk, sétáltunk. Ez olyan fárasztó volt nekem, hogy estére bizseregtek a végtagjaim. Jól ellustultam! Persze, hát aki az ebédet minden délután 1-2 3 órás kanapén fekvéssel ünnepli, az ne is panaszkodjon, hogy egy hét után fárasztó egy kis séta! Ja, nyilván van, aki irigykedik.
Úgy terveztem, ma is megyünk, mert Cicó meglepően jól viselte tegnap a játszózást, elsőként érkeztünk, és hat órára egészen megtelt a játszó, és ő nem menekült sírásra görbülő szájjal kifelé a gyerektengerből! Erre ma kb. 7-kor ébredt, aminek az lesz az eredménye, hogy még ebéd előtt elalszik, aztán délután ébred, ebéd, és mire felocsúdnánk már este van, és nem megyünk sehova.
És holnap sem, mert koraiba kell menni. Mindegy, azért "nyár indítónak" jó volt ez a tegnapi homokozás, megyünk majd sokat szocializálódni, amennyire a lehetőségek engedik.
Hát de elkanyarodtam!
Arról akartam írni, hogy megkezdődött a bálnásodás! Este már érzem a hasamat, nem is tetszik ez az új érzés, feszül, húzódik. Tudom, hogy ez normális, de zavar a mozgásban. Napközben amúgy semmi bajom, tök jól vagyok, még mindig rácsodálkozom erre. A bőr is feszül a hasamon, ami úgy érzem hirtelen túl nagyot nőtt. A bőröm ocsmány lett, 2-3 naponta új pattanások, kelések keletkeznek az arcomon, mellkasomon. (Amúgy sem volt sosem szép a bőröm igazán, de most aztán igazán "csodás-ragyogó" kismama vagyok..! ) Borzasztó. A melltartóimat is kinőttem, be kell szereznem pár nagyobb méretet, mert konkrétan inkvizítori kínokat élek meg ezekben a darabokban.
Ja, és elkezdett szivárogni az előtej is, hát csodás! Meg még miről is akartam panaszkodni?
(Annyira gáz, hogy mindig csak panaszkodok, ugye? Jobban belegondolok, úgy tűnhet, hogy folyton csak nyivákolok, nyekergek, hogy milyen szar az élet... Pedig nem az van ám, hogy egész nap csak puffogok meg dühöngök. Bármilyen hihetetlen... Na, minnyá kipréselek magamból valami örömtelit is!) Ja, hát hogy megérkeztek az éjszakai lábgörcsök is, és +5 kilót mutat a mérleg a kiinduló súlyhoz képest. Juhéééj! Visszakanyarodok a szigorú méréshez, ch számoláshoz. Hiába, itt az eredménye a lazulásnak, a saccra evésnek, az eper kétpofára történő zabálásának. (De hát eper szezon van, na!) Nem akarok olyan nőnek tűnni, aki azt gondolja, hogy egy terhességet normális dolog súlygyarapodás nélkül végig csinálni. Tudom, hogy nem, és tudom, hogy meglódul majd még párszor a mérleg nyelve szeptemberig. De Cicóval 30 kiló plusszal sikerült szülni mennem, és biztos vagyok benne, hogy akkor ott már bejátszott az IR (bár más oka is volt annak). Szóval ha valaki tudja milyen + 30 kilót cipelni a terhesség 35. hetében, akkor az biztos, hogy még egyszer ezt nem akarja átélni. Na, csak ezért rugózok ennyit ezen a súly témán, más oka nincs. Amúgy tök nem zavarna az egész, csak gondolom, 90 kilósan az augusztusi negyven fokban kicsit szarul érezném magam. Jó lenne azt elkerülni.

Írjak már jót is... hát annak pl lehet örülni, hogy nem estem bele azon nők 1%-nyi csoportjába, akik elvetélnek amnio után! (Hát persze, ügyesen, és sokat feküdtem a kanapén!)
Meg annak is kezdek örülni, hogy idén is megyünk Kispálra Orfűre. Tavaly kalandos volt az államvizsga miatt, most azt hittem, kalandos lesz a terhesség miatt. De nem, a dokim elengedett.
Ja, meg örülök annak is, hogy ma végre vadast ebédelek zsemlegombóccal, egy hete vágyom rá, végre-végre megfőzöm. Sederedek is minnyá a konyhába, befogom a lányt is! Majd ő gyúrja a gombócokat.

Nem erőlködöm tovább, szerintem nekem jobban áll a panaszkodás... Szóval az is nyomja még a lelkemet, hogy hirtelen rám szakadt ennek a kurva nyelvvizsgának a hiánya. Jobban mondva a hiányából fakadó bűntudat. Egy éve halogatom ezt a nyelvtanulást mindenféle ürügyekkel, de be kell látnom, hogy több időm sosem lesz, tehát valahogyan be kell iktatni a mindennapokba. Ne is reménykedjek, hogy majd szeptembertől könnyebb lesz, vagy jövőre, vagy mittudomén. Szóval bele kell vágnom, nincs mese. Már most utálom, kiver a hideg a nyelvtanulás gondolatától. Annyira irigy vagyok azokra, akikre úgy ragad az idegennyelv, mint a kosz! Akik egyszerűen csak megértik a nyelvtani fordulatokat és csak a gyakorlásra, szavak tanulására kell időt fordítaniuk. Az én agyam egyszerűen nem áll rá más nyelvek logikájára, nekem nem megy, egy nyelvi analfabéta vagyok. (Ilyen kifejezés létezik? Nem hiszem. Na, tessék, még magyarul is nehezen tudom kifejezni magam...) Na, erre majd még visszatérek, de jaaaj, minnyá dél, mi lesz így a vadassal??

Részeredmény

Tegnap délután négyig kellett csak izgulnom. Akkor hívtak.
Korábban nem gondoltam egy percig sem arra, hogy valóban gond lehet, ám ahogy telnek itthon az unalmas napok - beszarás, milyen rossz a bezártság* - egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik, a félelem. Belém költözött a bizonytalanság és mint valami rákos sejt, burjánzani kezdett.
Aztán négykor jött a  megváltó telefon hívás, hogy hát a gyorsteszt negatív, a down, patau, edwards kizárva. Teljes tenyésztés eredménye két hét múlva várható.
Az úr a telefon végén még nem szalasztotta el bemondani a véleményét, hogy hát azért annak a 17-es kromoszóma rendellenességnek igen kicsi az esélye. Nyilván, ezzel nyugtatni akart, puszta jó szándékból tette ezt. Én meg nem álltam neki kifejteni, hogy hát ja, olyan kicsi az esélye, hogy pont szültem egy ilyen lányt... És oké, hogy most magabiztosan kizártunk három szindrómát, de pontosan tudom, hogy ezen felül létezik még több ezer nevenincs eltérés a köbön, szóval azért én tovább reszketek ebben a két hétben. Jó, persze, nem a felszínen, csak úgy a tudatom legmélyében eldugva. Nem gondolok erre minden percben, de még minden órában sem. Viszont így, hogy elindítottunk egy lavinát, sajnos ott van az esély, hogy találnak is valamit. Akármit, bármit. Na, mindegy.
Azért örülök ám ennek a részeredménynek is nagyon!


*Totális egyhangúság. Hiába lakunk a földszinten, hét lépcsőfok választ el minket az utcától. Azon a hét lépcsőfokon nem merem levinni a lányt, főleg nem babakocsistul. Röhögve sétálgathatnánk az utcán, beülhetnénk a homokozóba - mondjuk onnan nem tudnám kiszedni - de nem, mi itthon ülünk és unatkozunk. Zoli ma is bement dolgozni, így csak a vasárnap maradt, remélem holnap már kimozdulunk. Megőrülés ellen a héten kétszer elsétáltam reggel a közértbe, pár apróságot vettem csak, semmi cipekedés. Cicót meg Zoli vitte el egyik este sétálni a kisautóval. Ennyi friss levegő jutott nekünk a héten.

Az amnioról. Meg egyebek

Egészen megkönnyebbültem, mikor végre bejelentkeztem a vizsgálatra. Jó kedvűen, vidáman telt a hétvégém, nem is nagyon jutott eszembe, hogy mi is vár rám hétfőn. És így utólag visszatekintve ennek az egész dolognak a legnehezebb része ez volt, meghozni a döntést. Nyilván nem vergődtem volna ennyit, ha rossz lett volna a kombinált teszt eredménye, vagy 42 éves lennék, vagy valami súlyosabb anomáliát találtak volna a babánál. De így kicsit azt éreztem, hogy nem éri meg a kockázatot, és nagyobb a rizikó a tragédiára, mint egy beteg babára. (Hmm. Most a vetélést tragédiaként jelöltem meg, míg a beteg babát nem... érdekes... :) )
Na, de mindegy is, ezt nem fejtem ki újra. A lényeg, hogy simán bele sodródtam végül az eseményekbe, nem agyaltam már, megnyugtatott, hogy a döntést meghoztam, lesz, ami lesz, most már végig kell csinálni.
A vizsgálat pikk-pakk ment, újabb uh, nem, még nem csontosodott ki a kisujjperc... Hajdú Krisztina és Bátorfi doki is bent volt, magát a leszívást a doktor úr végezte. A doktornő tett egy félmondatnyi utalást arra, hogyha nem lenne nekünk egy Lucánk, akkor valószínűleg inkább haza küldene, de érti ő az aggódó anyai szívet... Nem így mondta, nem tudom már szó szerint idézni, de ez volt a lényeg.
Aztán egy tűszúrás, kb. 60 mp a leszívás (szerintem nem volt több), és már mondta is a doktor úr, hogy most nézzem a monitort, végeztek, ott dobog a babaszív...
Ja, igen, nézhettem volna az egész folyamatot, az arcomba volt tolva egy monitor. De előre bocsátottam, hogy semmit nem akarok látni, se tűt, se gumikesztyűt, se monitort... Erre az esetre a plafon meredt bámulását javasolta a doki, ami bár kissé unalmas volt, ám nem zaklatott fel egyáltalán. Asszem rosszul is lettem volna, ha látom az ultrahangon, ahogy beszalad a tű, aztán izgulok, hogy Lelle nehogy csapjon egyet a kezével, vagy mittudomén. Aztán mondta a doktor úr, hogy Lelli drága végig pihengette az egész folyamatot, meg sem mozdult, pedig a váróban éreztem még, hogy nagy buli van odabent. Jó gyerek, na, már most érzi, mikor kell csöndben lenni.
Fájdalmat amúgy nem éreztem egyáltalán, pont olyan volt, mint amikor egy sima vérvételen a karomból vesznek vért. Mondjuk a fájdalomtól nem is féltem egyáltalán, csak úgy tűnt, hogy ez ilyen központi kérdés a nők számára az amnio kapcsán. A szúrás után a matatás/szívás sem volt se fájdalmas, se kellemetlen. Éreztem, hogy valami történik a pocakomnál, de mikor Luca megtépi a hajamat (vagy újabban harap, őrület!) az azért kellemetlenebb, mint egy ilyen vizsgálat.
Aztán hétfőn délután már relax volt... apukám vigyázott reggel a lányra, aztán elvitte a koraiba I.-hez, aztán még elmentek megrendelni az ortopéd cipőcskét, így gyakorlatilag este hétig feküdtem a kanapén egyedül. Meg még utána is, csak akkor már Zoli is haza ért.
Kedden sajnos nem volt már segítségem, így délelőtt többször voltam talpon, mint a kanapén, de nem csináltam megeröltetőt. Délután meg fekve néztem végig, ahogy a lány konkrétan atomjaira kapja szét a nappalit... Akkora kuplerájt csinált estére, mint még soha, nem is értem, komolyan! Az összes játékosdobozt kipakolta, de még a vitrinből is kihalászta az ékszeres dobozkákat. Na, azért már felkeltem, hogy a fülbevalóimat összeszedegessem a parkettáról, bár akár hagyhattam is volna, úgyse hordom őket...
Így a mai napra már nem tervezek maratoni fekvést, de azért persze betartom a szabályokat, nem emelek, nem csinálok megerőltetőt. (A tegnapi nap nagyon uncsi volt, úristen, az összes műsort kinéztem a tévéből, neverendingstory... Az összes elismerésem azoké a kismamáké, akik heteket fekszenek a kórházban, nehogy koraszülött legyen a baba!)
De a lényeg! A vetélés... hát, ez már több fejfájást okoz. Napjában ezerszer belém hasít, hogy jaj, csak nem a magzatvíz folyik? Jaj, nehogy baj legyen, jaj, ebben a pózban fekhetek-e, úristen, miért nyillalt most a hasamba, mintha újabb tűszúrás lenne...? Szóval ez a fele a dolgoknak kissé stresszesebb számomra, bár igen megnyugtató, hogy a legrizikósabb 48 óra eltelt, már csak 5 nap van hátra a dermesztő félelemből, nehogy elvetéljek.

Előzetes eredmény pénteken, majd még két hét, hogy az is kiderüljön van-e valamilyen eltérés akármelyik kromoszómán. (Nincs.)

A magzati szívultrahangom ma lett volna, meg a hepatitiszre szűrő vérvétel is.
Felhívtam az asszisztenst, hogy így amnio után 2 nappal van-e értelme egyáltalán egy szív uh-nak (szerinte igen), és hogy akkor mikorra kaphatnék másik időpontot? Ja, hát azt már nem tud adni, a doktornő fullban van az elkövetkező hetekben, meg amúgy is, a 20. hét a vízválasztó, sztk-ba már nem is fogok időpontot kapni, mert a 21. héttől nem végzik, mert ha baj van, akkor már anyuka nem dönthet a terhesség megszakításról alanyi jogon, tehát kár is az állam pénzén vizsgálódni. (WTF?) Ezen a ponton azért több dolog is homályos nekem, de mindegy, kár is belemenni... Persze, magánba elmehetek, pénzért ugye bármit megcsinálnak... de buta-naiv-Betti... hogy is gondoltam, hogy bármit is kaphatok az államtól, ingyé?
Hát mondtam a hölgynek, hogy akkor legyen kedves, húzza ki az időpontomat, nem, nem megyek máshova sem, nem, ne adja meg a doktornő magán rendelőjének a telefonszámát se!
Rohadtul elegem van már az ezer vizsgálatból, abból meg még inkább, hogy eddig mindenért fizetnem kellett! Mások úgy csinálnak végig terhességeket, hogy még magán dokijuk sincs, összesen három uh-n vesznek részt, ügyeletesnél szülnek, a kórház csinálja a genetikai vizsgálatot... Gyakorlatilag az egyszeri anyasági segéllyel, ami a magzat után jár, pozitívba hozzák a terhesség gazdasági oldalát... Na, mi annak a többszörösét fizettük már most ki, pedig még csak a terhesség felénél vagyok. Nem viccelek, ha mindent összeadok... áááá, inkább nem, mert sírva fakadok. Szóval nem fizetek ki 15 ezret egy szív uh-ra, mert most már dacból sem, meg elegem is van, meg mert kurva drága, meg mert Lelle egészséges, és kész!

Na, meg az is van még, hogy iszonyú zabálhatnékom van, majdnem bármit képes vagyok megenni, és meg is teszem, sajnos, jaj a diéta... Néha alapanyagokban is csalok már, jaj úgy szégyellem magam... És a mennyiség, hát húúú. A délelőtt még oké, sajnos délután jön mindig az evési kényszer. És már megint, pont mint Cicóval, mikor terhes voltam. Az édes tejtermékeket tudnám literszámra leönteni a torkomon. Gyümölcsös ivójoghurt, pudingok, túrós finomságok, bolti tejberizs (saját készítésű nem!), gyümölcsturmixok. Ilyenekről ábrándozom, és ha a hűtőben ezek közül bármelyik fellelhető, akkor eltüntetem. Természetesen Cicó bolti pudingjai és nyalánkságai egyáltalán nincsenek biztonságban!
És nekem ne mondja senki azt, hogy hát miért nem készítem el ir-kompatibilisen? Aztért nem, mert NEM! Mert ha rám tör az evés kényszer, akkor már nincs idő pudingot főzni, hűteni, túrórudit készíteni, akármi. Akkor enni kell, és kész!
(Azért ma sorakozik a hűtőben minden hozzávaló egy jó kis ir-es epres túrókrémhez, szóval azért én próbálkozom, nem kell leköpni... Csak hát nehéz.)
És ennek megfelelően az egyenlet vége: terhesség 20+3. hét, +4 kiló zsírocska elterülve a csípőn, combon...
Jaj!

Ki fog helyettem dönteni?

Amennyire határozottan elutasítottam az amniocentézis gondolatát januártól kezdve egészen szerda estig, hát most pont azzal a lendülettel próbálok érveket felhozni amellett, hogy nem is olyan nagy gáz, ha mégis elvégeztetjük...
Az ellenérvek, a józan ész, a realitás... óráról órára kopnak ki belőlem ezek a fogalmak és érzések, és adom meg magam a közönynek és beletörődésnek.
Hát de hogy miért is?
Az történt, hogy a géndiagnosztikán eltérést találtak Lelle fejlődésében. Egyetlen kicsi apróságot. Egy kis semmiség... hogy a kisujj középső ujjperce még nem ábrázolódik az ultrahang felvételen. Még nem csontosodott ki, pedig a 19. hétre azért már ez meg szokott történni.
Nem nagy ügy, csak a down kórnak az egyik tünete. Egyik, pontosabban Lelle esetében ez az egyetlen tünet a rengetegből, ami aggodalomra adhatna okot.
A lányka amúgy tökéletes. A méretei, a szervei, a szívverése, az életfunkciói. Csodálatos, minden pont olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az orrcsont, a gerinc, az agyacska, sőt, előzetesen még a szívéről is kaptunk egy "jól megfelelt" minősítést.* Csak ez az ujjacska...
Protokoll szerint egyetlen tényező még nem elég alapos érv amellett, hogy amniora küldjék a kismamákat. Általában több tényező együttállása szükséges ehhez. Ha mondjuk a kombinált tesztem is vacak lenne... Vagy pici lenne az orrcsont, vagy szívelégtelenség lenne, vagy sok lenne a magzatvíz... Vagy bármi. Akármi. Deformált arcél, a csöves csontok elmaradása, két eres köldökzsinór. Akármi!!! (Lucánál 4 tényező gyűlt össze a 30. hétre...)
De semmi egyéb. Csak a középső ujjperc... Ennyi.
A doktor úr azt mondta, hogy önmagában ez a dolog kevés ahhoz, hogy azt állítsa, a babának baja lehet... Erre nem kapná fel ő sem a fejét, és egyetlen orvos sem. Viszont azt is mondta, hogy nekünk van egy külső tényezőnk is, és ez Luca. Hiába nem öröklött a betegsége, hiába független a két dolog egymástól, az egyetlen ok, amiért mégis javasolná az amniót, az az, hogy van már egy bizonyítottan genetikai eltéréssel született gyerekünk.
A vizsgálatot köszöntük szépen, de nem kértük.
Az egész hét amúgy szörnyű. Rengeteg intézni valónk van, ezer program, feszültség, ésatöbbi. Szóval nap közben már nem is kattogtam ezen, tettük a dolgunkat Cicóval a nap hátra levő részében. Bölcsibe mentünk - majd írok erről is valahol - este még bevásároltunk, főztünk, és még szundítani is jutott időnk délután. Aztán éjjel egyedül maradtam a gondolataimmal. Semmi nem vonta el a figyelmemet, és hát a gondolatok nagyon jó társalkodó partnernek bizonyulnak egy éjszakán át... Reggel a sírás határán voltam, éreztem, hogy ki kell kérnem több véleményt, látnom kell más álláspontokat ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. Nem tudom csak úgy megvonni a vállamat, pedig a józan ész pontosan ezt diktálná, ez lenne a helyes!
Szóval kikértem egy nőgyógyász véleményét (saját dokim sajnos szabin van, csak május végén rendel újra. Még csak az országban sincs. Sosem hiányzott ennyire!). Aztán beszéltem újra a géndiagnosztikával, ott kapcsoltak nekem egy biológust, akivel szintén konzultálhattam.
A vetélés kockázata egészen elbizonytalanít engem, ez az egyetlen, amit az amnio ellen fel tudok hozni. Végül barátnőm közelítette meg a kérdést egy nagyon emberi oldalról, és azt hiszem, ez lendített át engem, ezután már könnyebb volt döntést hozni, időpontot kérni a vizsgálatra. Pusztán azzal a kijelentésével, hogy én nem szülhetek több sérült gyereket, kicsit észhez térített, és kezdett tisztulni a kép az agyamban. Elvesztem a kockázati tényezők, az orvosi álláspontok, a rizikó faktorok sűrűjében, holott nekem egyetlen dolgot kell csupán mérlegelni: Ha két rossz közül kell választanom, akkor melyiket akarom inkább? Még egy vetélést, vagy még egy sérült gyereket?
Azt hiszem, a sérült gyermek mellett csak olyan ember teszi le a voksát, akinek nincs gyermeke, vagy csak egészséges gyermeke van... Mert félreértés ne essék, mindennél jobban imádom a lányomat, de az élet (sorsok, emberek, élethelyzetek) amit általa megismertem, nem az a cukormázas bevonatú habcsók, amit önszántamból megnyalnék egy édességboltban.
És ez azért is érdekes, mert Cicó születése után még egyáltalán nem így gondolkodtam! Akkor azt hittem, ha a sors dobna egy down babát, azt is bevállalnám! Szóval azért kellett ez a három év tapasztalat ahhoz, hogy legalább az szépen letisztuljon az agyamban, hogy mi az, amit nem akarok.
Na, de vissza a címhez! Szóval ki fog helyettem dönteni?
A pár vélemény, amit kikértem, azért közelebb vitt ahhoz, hogy felelős szülőnek érezhessem magam (hehe), de estére be kellett látnom, hogy ez a dolog akkor is rajtam áll vagy bukik, ha az egész lakóteleppel kérdőívet töltetek ki, vagy a mindenhatóhoz fohászkodom megvilágosodás reményében... (Ez utóbbi csak egy költői kép, természetesen sosem fordulhat elő velem.) Éjjelre jutottunk oda, hogy akkor tegye hozzá Zoli is az elképzelését. Amúgy tudtam, mi az álláspontja, ő nem akarta/akarja az aminiót, jobban retteg a vetéléstől, mint én, pedig ez már tényleg komoly teljesítmény. Mármint engem felülmúlni a rettegésben.
Szóval azt mondta az utolsó szó jogán, hogy hát akkor végeztessük el, de ő ebben nem dönthet, ezt nekem kell tudni... Áááááá... Na, itt már tudtam, hogy tényleg senki nem lesz helyettem nagyon okos.

Végül döntöttem, és csodás mély álomban aludtam végig az éjszakát. Egyszer sem ébredtem, nem hánykolódtam, még pisilni sem mentem ki, ami amúgy már kötelező programnak számít három és négy óra között.
Hétfőn 10:40-kor szúrják a pocakomat. A babát nem veszélyezteti a tű, az egyetlen vetélési kockázatot az adja, hogy megrepedhet a burok. Péntekre lesz előzetes eredmény, a teljes koromoszóma tenyésztés azonban további két hét. Ez egészen meglepett, mert én végig azt gondoltam, hogy amnioval csak a főbb szindrómákra szűrnek, nem csinálnak teljes krom. letapogatást. Szóval azért ennek örülök, így azért rálátás nyílik arra is, hogy mi a helyzet a 17-es kromoszómával.
Aztán a vetélési kockázat a mintavétel után persze még egy hétig fennáll, azért ennek nem örülök. Mindenesetre most azt mantrázom, hogy Lelle egészséges, (aztán azt is fogom mantrázni, hogy nem vetélek el!) ez az egész csak egy komédia, amin majd jót mosolygunk pár év múlva.



*Elméletileg 13-án lesz a magzati szív uh. Elméletileg... Azt nem tudom, hogy amnio után érdemes-e még ezt is megcsináltatni... Illetve hogy egyáltalán lehet-e, két napos szúrt hassal...

Ha még mindig nem realizáltam volna...

mostmár el kell hinnem, hogy tényleg terhes vagyok, hiába nincsen semmilyen tünetem. Ma reggel ugyanis vérvételre menet a metrón átadta egy nő az ülőhelyét. Én meg azt gondoltam, hogy pulcsiban nem is látszik még a hasam, vagy ha igen, akkor is inkább kövér hasika, mint terhes hasika...

Az meg nem igaz ám, hogy semmilyen tünet... Lelle baba egyre többször kaparássza a hasfalamat belülről. Egyelőre nagyon kis finom pukkanások, csiklandozások, kaparászások formájában adja tudtomra a létezését. Nagyon meglepő ez nekem, Cicót a 19-20. héten éreztem csak először, most meg már a 12-13. héten kezdtem megkülönböztetni a babót a bélmozgástól. Igazán határozottan a 15. hétre lettem biztos afelől, hogy a gyerkőcöt érzem odabent. Most, 17+5-ön már összetéveszthetetlen!
Meg a másik, hogy nagyon rákapcsoltunk Cicó mozgásfejlesztésére, és ez tőlem is extra mozgást, új testhelyzeteket kíván, ami kissé megviseli estére a hasamat. Hét óra felé már úgy érzem, le akar szakadni a pocakom alja, a derekam hasogat, szóval le kell dőlnöm mindig pihenni kicsit. Lehetetlen lesz ezt nagy hassal csinálni, szóval nagyon motivált vagyok, hogy a lányt járásra bírjuk lehetőleg még a harmadik trimeszter beköszönte előtt. (Hát, járás tanításra ez az idő már biztos kevés.) Sok egyéb előnye is lenne ennek... Mindegy is, a lényeg, hogy ez is minden este eszembe juttatja a terhességet. Amúgy szinte semmi más, van hogy egész napra megfeletkezem róla, annyira jól vagyok.
Ezt még most sem tudom elhinni! Annyira nagyon terhes voltam Cicóval, és most meg annyira semennyire sem, hogy ez komolyan feldolgozhatatlan a számomra. Én fel voltam rá készülve, hogy a terhesség egy baromi nagy szívás, fájdalom, lomhaság, tompaság. Amikor korábban valaki olyanokat mondott nekem, hogy minden terhesség más, akkor csak pislogtam, hogy ez tuti földönkívüli... Vagy ha nem, akkor biztos úgy gondolja, hogy minden terhesség másként szopás... De be kell látnom, valóban létezik a "várandós" állapot, ami jól megkülönböztethető a terhességtől.

Na, meg mi is van még? Olyan gyorsan telik az idő, én meg olyan ritkán írok ide, hogy ilyenkor mindig kutakodom az agyamban, hogy milyen eseményt felejtettem el rögzíteni.
Volt egy uh múlthéten, ott minden happy volt, Lelle 16+4-en 168 gr-ot nyomott a gép mérése szerint. Meg ugye ekkor kaptunk megerősítést arról is, hogy valóban hugica érkezik, nem pedig öcsike.
Diéta szempontjából... hááát, nem verhetem a mellkasomat, hogy hú de király vagyok. Húsvét óta többször elcsábultam pár finom falatra, a ch mérlegelés alól is kicsúszott a talaj... Ünnepeltünk Zolival egy évfordulót is, had ne mondjam, hogy számolatlanul csúsztak le a torkomon a gyorsan felszívódó, zsírban tocsogó szénhidrátok... Kíváncsi is vagyok, hogy a ma reggeli cukor terhelésem milyen eredményt fog mutatni. Nem kevés bűntudatot kell "lediétáznom" a jövőhónapban, valószínűleg. Mondjuk azt nem hiszem, hogy 6 fölé kúszott volna a cukrom, de egy combosabb 5-re azért számítok. :( De a múlthavi, példa értékű terhelésem eredménye okozta büszkeséget valószínűleg lealáztam, elástam, ejjjej...
Ja, hát igen, és stabilan feljebb kúszott a mérleg nyelve is, mostanra két kiló plusznál tartok, ami a súlyomat illeti. Mondjuk ezt egyáltalán nem érzem vészesnek, nem is stresszelem magam miatta, bár jó lett volna, ha legalább félidőig nem gyarapszik ez tovább. Utána úgyis beindul.

Ja, hát meg a gyerek neme! Erről külön bejegyzést kéne írni igazából. Az emberek döbbenetes reakciót produkálnak, mikor megtudják, hogy a tesó is kislány lesz.
Nekem annyira természetes, hogy lányom van, és lányom lesz, hogy nem is értem azokat, akik ilyeneket mondanak:
"...pedig úgy drukkoltam, hogy fiú legyen..." (??? de miért???)
"...na, sebaj, majd a harmadik fiú lesz!" (o.O)
"... nem baj, az is jó..." (WTF???)
Jó pár éve már, mikor Cicó még icipici volt, pár hónapos csak, a neurológiáról taxiztam vele haza, mert Zolinak mindenáron munkába kellett mennie, és esett az eső, vagy mittudomén mi volt már, a lényeg, hogy taxit kellett hívnom a kórházhoz. Békésen utazunk haza felé, sofőr az a kommunikatívabb fajta volt, érdeklődött a gyerekről, meg miértkórház?, meg miabaja? meg ugyekisfiú??? Hát már akkor sem értettem a faszi arcán a csalódottságot, mikor közöltem mosolyogva, hogy nem, ő kislány! De most, hogy a második is kislány, az emberek szinte leplezetlenül szánakoznak a tényen, mintha a világ legnagyobb problémája lenne, hogy Isten minekünk csak leányt ád...
Ez valahogy annyira benne van a kultúránkban, vagy nem is tudom, nemzedékek óta él az a téveszme, hogy a gyermek az fiú, a lány az meg csak lány... Hát én ezt nem is értem, de tulajdonképpen nem is zavar igazán. Ők értetlenül néznek, hogy hát lehet a második lánynak is örülni, én meg értetlenül nézek, hogy miért kellene mindenáron fiút szülni? Aztán túl is vagyok ezen, mígnem találkozom egy újabb csalódott arcú rokonnal vagy kedvesen érdeklődő ismeretlennel. Gondolom sok hasonló élmény vár még rám ebben a témában az elkövetkező hónapokban, sőt, években!
Ja, meg hát gondolom nem csak a minőségi különbségről van szó, ha a gyerek neme a téma, hanem ugye az is nyilván benne van a szánakozásban, hogy ha már kettő van, akkor legyen kétféle... Ez is olyan fura nekem... Én úgy vagyok vele, ha már három van, akkor legyen kétféle... :D

Hát én sem vagyok különb...

Az van, hogy diszkriminálom az egészséges gyerekeket!
Durva dolog erre rádöbbenni, de ez van.

Van egy felettünk lakó kisfiú... Olyan három éves körüli, talán kicsit több. És hát jó eleven gyerek...
Tudtam, ha a földszintre költözünk, akkor azért az nem ugyanaz, mint amikor a negyediken laktunk, felső szomszéd nélkül... De bevallom, erre azért nem számítottam! Mert hogy az van, hogy fél ötkor haza ér az oviból ez a csöpp kis tündér királyfi, és onnantól kábé olyan, mintha a második világháború zajlana a fejünk fölött. Minden nap. Van, hogy este nyolc felé elcsöndesedik, de van, hogy nem, és akkor meg azt kell elviselni...
Kábé két hónapja laktunk itt, mikor este fél nyolckor ölembe vettem a lányt és felbattyogtunk egy emeletet. Hát hogy a kurvaéletbe lehet, hogy ennek a gyereknek az anyja hagyja, hogy ilyen esti órában az a kölök még doboljon? Jaja, mert van neki egy dobja is, hogy még egy kicsit mélyebbre lophassa magát a szívemben. Hát, mondom nekik, hogy cuki ez a dobolás dolog, meg hát milyen ügyes fiú, satöbbi... De ugyan, lehet azt, hogy este hét után NEM??? Erre vihog anyuci, ránéz a kreatív zenepalántára, és kérdezi tőle, hogy "lehet-e...?"
Egyrészt pofám leszakad... Erre szerintem az a válasz, hogy "persze, ez természetes", majd utána nézek a gyerekemre, és kérdezem meg őt is - látszólag, mintha lenne beleszólása - hogy, "ugye rendben lesz???"
Másrészt meg látom, hogy gyerek tök bamba, csak nézi a lányomat. Gondoltam, nyilván azért, mert Cicót mindenki nézi, hát mért pont a kedvenc felső szomszédom ne bámulná meg? Igaz?
Na, hát ennyiben maradtunk, konkrét választ nem kaptam, mindenesetre a dobolás pár napon belül megszűnt.
Ettől még a gyerek keresztül rohan a lakáson ezerszer, és bútorokat tologat (?), démonokat táncoltat... de legalább dobolás nincsen.
Jó, befogtam a számat, toleráns család, lehet velük tárgyalni, van közös nevező... (Vagy a kölyök ráunt a dobra.)
Majd terhességem első három hónapjában, mikor a hormonok úgy cikáztak a méhem és az agyam között, mint a villám, na, akkor habzott a szám időnként... Úgy üvöltöttem magyaráztam Zolinak, hogy vagy felmegy és a maga diplomatikus módján rendezi a dolgokat a szomszéddal, vagy én megyek fel, de akkor abban nem lesz köszönet!
Aztán Zoli csitított, mert ő ilyen, de nem tett semmit... mert ő (néha) ilyen... (ha szerinte lényegtelen vagy indokolatlan dologról van szó... de ez a bejegyzés most nem róla szól...)
És végül nem is kellett, mert nem túl régen a dolgok rendeződtek.
Jöttünk haza reggel - mittudomén honnan - és a kedves felső szomszéd anyuka (aki nem neveli a gyerekét, csak élnek, mintha barlangban...) meg az ő csepp fiacskája, éppen indultak az óvodába. A kapuban futottunk össze, most először láttam őket természetes fényben. Korábban mindig csak a lépcsőház homályában, futólag, egy szűkös "sziát" odavetve egymásnak.*
Na, hát és az van, hogy a gyerek meredten bambult maga elé, üveges tekintettel. Már megint, csak most ugye nem Cicót bámulta, hanem csak úgy bele a semmibe. Mi köszönünk megint előre - nyilván - anya reagál, - mert muszáj, gondolom csak azért... - gyerek meg semmi, tök homály.
Mondom Zolinak, hogy fura ez a gyerek... Tán beteg, sérült, akármi. Mondja Zoli, hogy ja, neki is nagyon gyanús...
És akkor jött pár hét, hogy nem haragudtam rá annyira, amiért cirkuszt csinál a fejem fölött minden nap. Valahogy türelmesebb, toleránsabb lettem az irányába. (Meg elértem a második trimet is, csökkent bennem a hormonális hullámvasút...) És rádöbbentem, hogy azért milyen igazságtalan vagyok már, hogy egy egészséges három évesre simán haragszom, és szitkozódom, és gyűlölöm az anyját, aki nem képes szólni a gyereknek, hogy szépen közlekedjen már, mert alattuk is laknak. És fröcsögök, dühöngök és utálom őket. Aztán mikor úgy tűnik, hogy a gyerek tán szegről-végről sorstárs, akkor egyből megbocsátóbb, elnézőbb vagyok. Fúúúúj, hát ez undorító. Mennyire elítélem a diszkriminációt, az előítéleteket, közben meg ugyanezt csinálom magam is, csak éppen pepitában.
Aztán bejött a jó idő, lekerültek a kabátok! Hétvégén sétálunk hazafelé, felső szomszédék (anya, apa, furi gyerek) is sétálnak haza, csak pont ellenkező irányból.
És hát mit látok... Mit látok???? Hát hogy ott is jön a kistesó! Anyának a pocakja minimum több, mint 20 hetes! Ááááááááá
A kibaszott életbe!!! Nincs mese, ezek ketten lesznek tesók, ketten trappolnak, ketten hajigálják a játékokat, dobolnak és gitároznak majd, én meg fogok itt őrülni!
Minden nemű együttérzés úgy párolgott el belőlem, mintha sosem lett volna az a pillanat a kapuban!
Max egy év... és utána? Hangszigeteljük a plafont... nincs mese, nincs más út... Ez már most elviselhetetlen. Ha dupláznak, tuti megbolondulok itt.
Na, de nem is ez a tanulság, hanem hogy nem ártana időnként komolyabb önkritikát tartanom...


*Amúgy anya is olyan furi nekem, de mindegy. Mindig mosolyogva köszönök neki, még úgy is, hogy egyébként habzik a szám a dühtől, hogy mé' nem szól a gyereknek, hogy kulturáltan közlekedjen a lakásban... De ő sosem mosolyog vissza, a hangja is olyan színtelen, élettelen, olyan mint egy múmia. Nyilván, semmilyen komoly következtetést nem vonhatok le abból a néhány lépcsőházi találkozásból... de akkor is...

Ez is egy diéta szidós bejegyzés... sajnálom, tudom, hogy nem túl izgi...

Jaj, hát tiszta takony vagyok. Ez kellett! Tüsszögök, meg ilyenek, de gondolom csak 3 napig fog tartani, mint mindig.
Jó volt ez a húsvét, nekem megint nem sikerült felvennem a ritmust. Kezdem azt érezni, hogy velem van a baj...
Megint voltak olyan idilli terveim, hogy majd a lánnyal kettecskén fessük a hímes tojásokat, meg sütök kalácsot, ésatöbbi. Mivel elutaztunk végül, így a szombati tojásfestésből nem lett semmi, a nyuszis dekorációt meg fölöslegesnek éreztem... Egyedül a kalács sütés volt meg, de hát na...! Kurva szar lett, ez az igazság.
Bemelegítésként még előző hétvégén sütöttem egy kakaós ostoros kalácsot, IR kompatibilisen. Most debütált először a dw 1:4-es édesítő sütiben, és hát be kellett látnom, hogy nekem ez nem ízlik így. Zoli sajnálta kidobni szerintem a giga nagy fonott kalácsot, így éjszakánként rájárt... A fele elfogyott, a másik fele meg a kukában végezte.
Na, de nem adom ám én föl! Választottam egy szimpatikus tk kalács receptet Limarától, természetesen kicsit átvariáltam, mert egy állat vagyok nem bírok magammal... Ezt a második próbálkozást szilva lekvárral és mandulával töltöttem... Na, nem is részletezem tovább, ez is a kukában kötött ki végül, pedig direkt xilittel csináltam, mert az ugye már számtalanszor bebizonyította, hogy méltó a bizalomra!
Aztán jött a húsvét apósoméknál... Roskadozott a krumpli meg a fehér rizs az asztalon, én meg nem vagyok álszent, be is vallom, csúszott rendesen a tiltott kaja! Számolni már nem is kellett... minek...
Azért a reggeliket és vacsorákat lelkiismeretesen betartottam, de hát azt egyszerű is volt. A sonka-tojás-torma nem kilengés, a tk sajtos stanglit meg előre kisütöttem hétvégére.
Ja, ismét megállapítottam, hogy a sütemények kizárólag akkor finomak, ha szigorúan fehér lisztből készülnek... Ezt alá is támasztotta sógornőm aranygaluskája. Meg persze volt más süti is, ami bebizonyította hogy túl gyenge ember vagyok ahhoz, hogy az ilyen masszív kísértésnek ellenálljak.
Na, de ezen a 3 napon is túl vagyunk, már vissza is állt a régi rend! Tegnap főztem pl. tk gnoccit ricottából, spenótos mártásban. Valójában ha az ember még soha nem evett igazán finom gnoccit, akkor ez például egy egész jó vacsinak minősíthető. Ha viszont van összehasonlítási alap, akkor... akkor tegnap nem gnocci volt a vacsi, hanem ricottás galuska, spenóttal...
De igazából ezt érzem az összes ilyen ir-es reform kajával kapcsolatba. Hogy jó-jó, finom, ehető, de ha valami hagyományos kaját akarok vele kiváltani, akkor annak a nyomába sem ér...
Múlthéten pl sütöttem rakott zellert, rakott krumlit helyettesítendő. Ránézésre, állagra, illatra esküszöm, kiköpött rakott krumpli volt! De ízre.... áááá.
Na, egy csomó ilyen kaja van, amit az elvakult ir-esek istenítenek, hogy hát így-úgy milyen kva jó, meg jobb, mint a hagyományos, meg ilyenek. Én meg ugye bedőlök ezeknek a hülyeségeknek, és kipróbálom, és tiszta csalódott vagyok, hogy a zeller nem krumpli ízű, meg a ricotta sem, meg tk íz van a tk kalácsban, meg ilyenek. A zablisztre például már gondolni sem bírok, mások meg abból sütik a palacsintát, úristen, horror!!! És olyanokat mondanak ezek az elvakult fanatikus ir-esek, hogy hát ez egy életforma, és lehet szeretni! Hát persze, mert ugye muszáj szeretni...
Az lenne a részemről a legbölcsebb, ha szépen beállnék a sorba, nem fikáznám itt az ir-es étrendet, mert bizony rám is ez vár halálomig... Nekem is fel kéne csapni a szemellenzőt és azzal áltatni magam, hogy hát igen, ezek az ételek finomak, és igenis lehet szeretni, és semmi másról nincs szó, csak hogy kicseréljük a lisztet meg a cukrot... Persze...
Na, de nem akarom ám én itt feketére festeni az eget az IR fölött, mert igenis van olyan kaja, amit nagyon szeretek úgy, ahogy van, picit fűrészporos, picit édesítős mellékízű, de valahogy mégis finom... Ilyen a túró gombóc, a sk tk pizza, a tortilla, a nokedli. A karácsonyi tk zserbóm nagyon finom lett! Szóval na, azért lehet tényleg jókat enni, nem tagadom...
Csak ugye ilyenkor, egy ünnep alkalmával, mikor az ember körül felszaporodnak a finom ételek, amiket ráadásul nagyon szeretett régen.... hát ilyenkor nehéz ellenállni. És én már azt is tudom, hogy nem leszek az a vasakaratú szupernő, aki haláláig csinálja ezt kilengések nélkül. Az tuti, hogy én mindig enni fogok finom ételeket is, és fagyizni is fogok a családommal nyáron. Uff.

Meg írok már erről a terhességről is, mert nagyon elhanyagolom. Annyira nincsenek tüneteim, hogy fel sem tűnik sokszor, hogy terhes vagyok. Ez olyan furcsa nekem, egyrészt, mert én a terhességet nem így ismertem meg, másrészt meg, mert bűntudatom van, hogy a tesó nem kap elég figyelmet... Már most, pedig még meg sem született...
Múlt héten esküdni mertem volna, hogy már őt érzem mocorogni, erre a héten meg semmi... Be is pánikoltam, hogy lehet, nem is él már, hívtam is az orvosom, hogy a csütörtöki uh-t megpróbáljam hétfőre hozni. Nem sikerült, szóval most még egy hét a bizonytalanságból. Persze, nyilván minden rendben van, de azért nem vagyok nyugodt. Ki találta ki ezt a hülyeséget, hogy 4 hetente uh?? Sőt, tb alapon ugye összesen 3, egész terhesség alatt... Hát, én meg is őrülnék... Nem is tudom, hogyan bírja ki az, akinek nincs magán dokija.

A második trimeszter dícsérete!

Holnap lesz két hete, hogy elkezdtem csökkenteni az utrót. 5 naponta csökken az adagom, már csak napi egyet szedek. Elméletileg hétvégére végzek is vele, és ez olyan jóóóó!
Határozottan érzem a változást!
Egyrészt nem alszom el este 8-kor, ami nagy szó ám, mert az elmúlt hónapokra többnyire ez volt jellemző. Ha mégis ébren kellett tartani magam valamiért, akkor abból tuti hiszti volt. Ingerült lettem és csúnyán beszéltem... Mindenki jobban járt itthon, ha nyugiban hagyták anyát kómázni.
Persze, elkezdődött a második trimeszter, amiről mindenki olyanokat mond, hogy hát az a paradicsomi időszak a terhesség alatt. Én nem tudom, mert Cicóval mind a 34 hetet (kivéve az első 5-öt) pokolnak éltem meg. Leginkább ilyen emlékeim vannak. Olyan egyáltalán nincs, hogy vibrálok az energiától, nem fáj, nem húz, nem nyom, nem lihegek, nem vagyok álmos. Igen, ez az álmosság... a sok negatív élményből ez volt a legrosszabb, és nagyon tartottam tőle, hogy ez most is így lesz, kitart majd szülésig. De nem! (talán nem)
A hét elején már takarítottam, porszívóztam, port töröltem, főztem, mostam. És nem ez a nagy szám, hanem az, hogy mindezt egyetlen délután alatt! Hohó!
Jó, persze, délután még jól esne aludni egy órát, ezt nem tagadom. De Cicó nem hagyja. Úgy tűnik, ahogy bennem robbant az energia, úgy benne is, csak kicsit megelőzött engem. Gyakorlatilag nem alszik egyáltalán délután, akkor sem, ha korán kel, reggel mozgásfejlesztésre megyünk, aztán még délkörül bevásárolni. Én nem is tudom már, mi lenne az a tevékenység, ami le tudná benne meríteni az aksit délután egy órácskára.
Naszóval! Érzem én a tavaszt, itt bizsereg az ereimben, és az a legmeglepőbb, hogy nem érzem magam terhesnek sem. Egyedül a melleim fájnak néha, de nem feszül a hasam, nem kóválygok, nem émelygek. Nem esik nehezemre háromszor felállni, ha a konyhában felejtem az ásványvizet, aztán a poharat, aztán még rongyi sincs a kezem ügyében. (És csak inni adok a lánynak ilyenkor.) Jól vagyok! Nagyon meglepő! Na, csak azért értetlenkedek itt ezen ennyit, mert számomra a terhesség tényleg a szó legszorosabb értelmében eddig terhességet jelentett. Semmi áldott állapot, semmi várandósság, semmi ilyesmi. És ha babonás lennék, most ezt biztos lekopognám, hogy csak maradjon is így, nehogy elmúljon ez a dolog pár nap után. Mert félek ám tőle, hogy csak megcsillantja itt nekem az élet a habos oldalát, aztán meg megint jön valami átok kín, ami aztán elkísér a szülőszobáig.

Így a 14. hétre azért lettek konkrét fizikai változásaim is. A hasam picit nőtt. Nem is nőtt, inkább gömbölyödött. Az elkenődött tottyadt hasi zsír most gömbölyű hasi zsír lett. A régi farmerok kényelmetlenek, nem tudok ülni bennük. Mondjuk nem csoda, hogy hamar terpeszkedni kezd a pocak, hiszen szülés óta még csak gondolati szintig sem jutottam a sporttal, nem hogy hasizom erősítés... haha...
Na, meg hát híztam is egy kilót. Nem is tudom, nem örülök neki. Gyanús nekem, hogy ez annak a plusz 20 gr ch-nak köszönhető, amivel annyira boldoggá tett a dietetikus legutóbb. És a legdurvább, hogy sokszor soknak is érzem a kaját. Szóval csökkenteni kéne. És mindig, amikor ezt komolyan gondolom, és elképzelem, hogy akkor belövök egy ideálisabbnak tűnő 170 gr-ot, akkor mindig eszembe jut, hogy milyen kínzó éhségrohamok törnek rám időnként... És olyankor egyáltalán nem tűnik jó ötletnek megválni attól a 10 ch-tól, még akkor sem, ha az az esetek 10 %-át teszi csak ki. Na, de a puding próbája az evés, szóval csak rászánom magam. Esetleg a délutáni két uzsimból csippenthetnék 5-5 ch-t.
Ja, meg hát szombaton nagyon rosszul lettem, durván leesett a vércukrom reggel. Átaludtam a reggelit, bőven 8 után ébredtem, az előző napi vacsim sem volt éppen az a tankönyvi-tökéletes... Szóval eleinte csak émelyegtem - miközben csináltam a reggelit - aztán hányingerem lett és szédülni kezdtem. Itt már nem volt erőm ülni sem, le kellett feküdnöm. Mire a kanapéhoz támolyogtam már szakadt rólam a víz, jaj, borzasztó volt. Az egész 3-4 percig tartott csak, egy kis cukros tea helyre tette a cukromat, de egész nap úgy maradtam. Valahogy már utána egész nap olyan furának éreztem magam.
Szóval veszélyes dolog ez a pöccre beállított cukor és inzulin szint. Ha valahol egy pillanatra megtörik a rendszer, mindjárt komoly mellékhatások lesznek. Régen nem volt ilyen ugye, amíg nem akartam egészségesen élni, addig a hirtelen leeső vércukromat beelőzte a reggeli tejeskávé... sok cukorral. Mindegy is, a régi szép idők... Szóval most nagyon odafigyelek, este szépen megeszem a kötelező adagot, a kötelező minőségben, reggel kelek időben, hogy hétig elkezdjem a reggelit. Azon is gondolkodom, hogy be kéne vezetni az utóvacsit (a normál vacsi rovására), így még jobban le tudom csökkenteni az esti utolsó és reggeli első evés közti időt. Csak ezzel meg az a gondom, ha kidőlök mégis este 9-10 felé, akkor bukó utóvacsi, és ha hozzászokik a gyomrom, akkor az bizony zokon esne.
Na, konklúzió nincs. Vagy csökkentem a napi ch-t, vagy nem, vagy lesz utóvacsi, vagy nem. :)