Részeredmény

Tegnap délután négyig kellett csak izgulnom. Akkor hívtak.
Korábban nem gondoltam egy percig sem arra, hogy valóban gond lehet, ám ahogy telnek itthon az unalmas napok - beszarás, milyen rossz a bezártság* - egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik, a félelem. Belém költözött a bizonytalanság és mint valami rákos sejt, burjánzani kezdett.
Aztán négykor jött a  megváltó telefon hívás, hogy hát a gyorsteszt negatív, a down, patau, edwards kizárva. Teljes tenyésztés eredménye két hét múlva várható.
Az úr a telefon végén még nem szalasztotta el bemondani a véleményét, hogy hát azért annak a 17-es kromoszóma rendellenességnek igen kicsi az esélye. Nyilván, ezzel nyugtatni akart, puszta jó szándékból tette ezt. Én meg nem álltam neki kifejteni, hogy hát ja, olyan kicsi az esélye, hogy pont szültem egy ilyen lányt... És oké, hogy most magabiztosan kizártunk három szindrómát, de pontosan tudom, hogy ezen felül létezik még több ezer nevenincs eltérés a köbön, szóval azért én tovább reszketek ebben a két hétben. Jó, persze, nem a felszínen, csak úgy a tudatom legmélyében eldugva. Nem gondolok erre minden percben, de még minden órában sem. Viszont így, hogy elindítottunk egy lavinát, sajnos ott van az esély, hogy találnak is valamit. Akármit, bármit. Na, mindegy.
Azért örülök ám ennek a részeredménynek is nagyon!


*Totális egyhangúság. Hiába lakunk a földszinten, hét lépcsőfok választ el minket az utcától. Azon a hét lépcsőfokon nem merem levinni a lányt, főleg nem babakocsistul. Röhögve sétálgathatnánk az utcán, beülhetnénk a homokozóba - mondjuk onnan nem tudnám kiszedni - de nem, mi itthon ülünk és unatkozunk. Zoli ma is bement dolgozni, így csak a vasárnap maradt, remélem holnap már kimozdulunk. Megőrülés ellen a héten kétszer elsétáltam reggel a közértbe, pár apróságot vettem csak, semmi cipekedés. Cicót meg Zoli vitte el egyik este sétálni a kisautóval. Ennyi friss levegő jutott nekünk a héten.