Nemsokára visszakapom a testemet

Jó gyorsan telik az idő a 30. hét óta, már sokszor el is tévesztem, gondolkodnom kell rajta. A védőnő (aki szerintem hülyének néz engem - mindegy, nekem sem ő a kedvencem) is kérdezte, hogy hol tartunk, és hát bemondtam pár számot, mire eldöntöttem, hogy hányadik hétben is járok valójában.
Van egy csomó téma, amit szeretnék bővebben kifejteni, de az az igazság, hogy már semmi türelmem itt ülni a gép előtt, és írogatni. Ezért a döcögős hírfolyam Cicónál is.

Ez az augusztusi hőség egyértelműen a terhes nők ellensége, én legalábbis merényletnek éltem meg. Nem is tudom, érdemes-e leírni a nyűgöket. Tulajdonképpen a meglévő "sérelmeim" fokozódtak elviselhetetlenségig. A legnagyobb kánikulában már úgy bedagadt a lábam, hogy a bokacsontom sem látszott. Aztán ahogy hűlt a levegő, úgy szépen leapadt a víz is.
Ami viszont nem függ össze az idővel, az a kéz zsibbadás. Az ujjbegyeim már érzéketlenek, éjjel nagyon gyakran ébredek, hogy zsibbad a kezem. Ma hajnalban már az alkaromat sem éreztem, olyan volt könyéktől lefelé, mint egy érzéketlen, nehéz bot. Fel kellett kelnem, hogy újra beinduljon a vérkeringés, vagy mittudoménmi... A fésülködés, fogmosás, késsel szeletelés, ásványvizes üveg kinyitás, erős, nyilalló fájdalommal jár, ha egyáltalán érzékelem az ujjaimmal, amit csinálok.
A térd ízületem is kipurcant. Hajolni nem tudok a hasam miatt, guggolni meg a térdem miatt. Ettől függetlenül persze muszáj, szóval kurvaélet.
Elért az óránkénti pisilés is, és a gyomorsav is gyakran visszaköszön esténként. Bár az nem annyira durva, eléggé lent van a hasam, nem sokat zavar be a gyerek a gyomrom környékén, szerencsére. (Így legalább jó sokat tudok enni, és ezt meg is teszem, válogatás nélkül.)
Aztán volt még ez az utolsó felújítás hullám is, nem élveztem, minden nap azt kívántam, bár csak átalhatnám az egészet egy hűvös szobában.
Na, nem is panaszkodok tovább, mert arra jöttem rá, hogy tényleg minden terhesség más(képp szar). Mostanában már mondogatom Zolinak, hogy szokjon hozzá, hogy sosem lesz fiús apuka, mert én ezt tuti nem csinálom újra végig. Aztán mindig rádöbbenek, hogy mindegy is, mert Cicóval is szar volt, meg most is szar, csak mások a nyűgök. Ha újra terhes lennék, tuti, hogy nem vesemedence gyulladásom lenne, vagy 30 kiló hízás, vagy kéz zsibbadás, vagy nyári kánikula. Ezek mind nem lennének, helyette lenne mondjuk aranyér, meg egyéb nyalánkságok, amit most elképzelni sem tudok. Szóval tényleg mindegy. Szoktam mondogatni, hogy a terhesség nem nyár-kompatibilis állapot, de most, így a 36. hétre rájöttem, hogy igazából nem a nyárral van baj, hanem velem, mert én nem vagyok terhes-kompatibilis. Minden más tök normális.

De nemsoká már újra egyedül használom a testemet, és dejólesz!
Nekem ez ilyen alien állapot, én furán élem meg a magzatmozgást, mindig rácsodálkozom a hasamra mikor hullámzik, és idegen az érzés, hogy néha ki tudom tapogatni a popóját, talpát. Cicónál ez nem volt a sok víz miatt, sőt, Cicó ilyenkor már javában rácsodálkozott az inkubátor plafonjára. (34+6-ra született.)
Mostanra az egész hasamat betölti, van, hogy egészen hátul, a vesék irányában kotorászik, és ezzel egy időben a bordámnál is mozgást érzek, a popóját meg a hasfalamnak feszíti.
A legrosszabb ám az egészben, hogy teljesen leszívja az energiámat, egész nap csak feküdnék és/vagy aludnék, mint az első trimeszterben. Hiába ébredek éjjel többször, még így sem panaszkodhatok, simán alszok 7-8-9 órákat. Mégis úgy ég a szemem, mintha egész éjjel egy füstös kocsmában piáltam volna.

Na, de vissza az alien érzésre. Akartam már erről írni többször is, csak a sok panaszkodással mindig elmegy az idő. Szóval sok nő mondja, meg írja, hogy ő beszélgetett a magzattal, meg hogy építik a kapcsolatot már terhesség alatt is, meg ilyenek. Hát én ilyet nem csináltam Cicóval sem, meg most sem. Én nem vagyok ez a hasamhoz beszélő fajta. Viszont úgy érzem, hogy a részem, tehát a gondolataim meghatározzák, nem is kell ide sok beszéd.
Amikor Cicó megszületett, akkor például nagyon zavart, hogy mások fogdossák. Nem csak az orvosokra gondolok, hanem a családra is. Eleinte nagyon féltékeny voltam mindenkire, nem akartam, hogy más ölbe vegye, meg tutujgassa. Mert úgy éreztem, hogy ő csak az enyém, az apjáé sem! Bennem volt, belőlem lett, az én testem része, hogy is gondolják... Aztán ez persze elmúlt, meg hát normális ember módjára tudtam kezelni a dolgot, nem téptem ki senki kezéből anyatigris módjára. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nekem nem jön ez az anyai ösztön a terhesség alatt, csak utána. Utána viszont nagyon. Nekem akkor válik valósággá mikor megszületik, addig olyan, mint a karom (amelyik éppen zsibbad), vagy valamelyik belsőszervem, vagy mittudomén.
Aztán ezen persze sokat gondolkodtam, és leginkább az foglalkoztatott, hogy visszafelé ez vajon miért nem működik? Hát tudom a választ, nyilván. A csecsemő nincs még tudatában ennek az állapotnak, míg az anya igen, mikor terhes, meg szül, meg etet, meg tök feladja az életét egy másikért. És innen már csak egy lépés volt, hogy pontot tegyek magamban az anya-gyermek kapcsolat rejtélyére. Szerintem ez egy egyirányú zsákutca. És kész. Ez a következtetés valószínűleg a saját élethelyzetemből adódik, és most elég kuszának tűnhetnek a gondolataim, mivel a saját gyerekkoromról és családi viszonyaimról nem írtam még sehol. De majd kifejtem ezt is, talán nem is olyan sokára. Szülés után majd nyilván tobzódnak a hormonok, és mint valami fekély, úgy fog kifakadni belőlem a saját nem létező kapcsolatom az anyámmal.
Sokat foglalkoztat mostanában, hogyan is lehet hátat fordítani, hibáztatni, okolni, meg nem bocsátani, önmagunk sérelmét a gyerekünk elébe helyezni. Nem vagyok bölcs sem koromból, sem tapasztalataimból adódóan, de így a második lány érkezésére nagyon erősen megérett bennem a gondolat, hogy onnantól, hogy valaki anya lesz, ez lesz az első állapot, amit meg kell élnie minden pillanatban. Minden alárendelődik a gyereknek. És most nem a gondozásra gondolok, hanem minden másra. Amikor már a gyermekeink önálló, autonóm emberek lesznek, mikor már saját döntéseik, saját elképzeléseik lesznek, akkor is az az elsődleges. Nekem majd ezt kell mindenek elébe helyezni, és csak utána jöhetnek a saját gondjaim. Pontosan azért, mert ő/ők belőlem lettek, az én részeim. Ha ők hibáznak, az olyan, mintha én hibáznék, ha ők sikeresek, az olyan, mintha az én sikerem lenne. De sosem várhatom, hogy ez fordítva is működjön, hiszen ez a "belőlem fakadás" érzése csak bennem létezik, csak én éltem meg, ők tudatosan soha.
Jaj, így átolvasva úgy érzem, nem sikerült elég világosan fogalmaznom. Na, majd szánok ennek egy külön bejegyzést, ha megszültem.

Az a baj, hogy sokkal több a leírandó gondolat a fejemben, mint amennyit van időm/kedvem/energiám itt kifejteni. Így most olyan, mintha nagyon hadarnék, írásban.