Ki fog helyettem dönteni?

Amennyire határozottan elutasítottam az amniocentézis gondolatát januártól kezdve egészen szerda estig, hát most pont azzal a lendülettel próbálok érveket felhozni amellett, hogy nem is olyan nagy gáz, ha mégis elvégeztetjük...
Az ellenérvek, a józan ész, a realitás... óráról órára kopnak ki belőlem ezek a fogalmak és érzések, és adom meg magam a közönynek és beletörődésnek.
Hát de hogy miért is?
Az történt, hogy a géndiagnosztikán eltérést találtak Lelle fejlődésében. Egyetlen kicsi apróságot. Egy kis semmiség... hogy a kisujj középső ujjperce még nem ábrázolódik az ultrahang felvételen. Még nem csontosodott ki, pedig a 19. hétre azért már ez meg szokott történni.
Nem nagy ügy, csak a down kórnak az egyik tünete. Egyik, pontosabban Lelle esetében ez az egyetlen tünet a rengetegből, ami aggodalomra adhatna okot.
A lányka amúgy tökéletes. A méretei, a szervei, a szívverése, az életfunkciói. Csodálatos, minden pont olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az orrcsont, a gerinc, az agyacska, sőt, előzetesen még a szívéről is kaptunk egy "jól megfelelt" minősítést.* Csak ez az ujjacska...
Protokoll szerint egyetlen tényező még nem elég alapos érv amellett, hogy amniora küldjék a kismamákat. Általában több tényező együttállása szükséges ehhez. Ha mondjuk a kombinált tesztem is vacak lenne... Vagy pici lenne az orrcsont, vagy szívelégtelenség lenne, vagy sok lenne a magzatvíz... Vagy bármi. Akármi. Deformált arcél, a csöves csontok elmaradása, két eres köldökzsinór. Akármi!!! (Lucánál 4 tényező gyűlt össze a 30. hétre...)
De semmi egyéb. Csak a középső ujjperc... Ennyi.
A doktor úr azt mondta, hogy önmagában ez a dolog kevés ahhoz, hogy azt állítsa, a babának baja lehet... Erre nem kapná fel ő sem a fejét, és egyetlen orvos sem. Viszont azt is mondta, hogy nekünk van egy külső tényezőnk is, és ez Luca. Hiába nem öröklött a betegsége, hiába független a két dolog egymástól, az egyetlen ok, amiért mégis javasolná az amniót, az az, hogy van már egy bizonyítottan genetikai eltéréssel született gyerekünk.
A vizsgálatot köszöntük szépen, de nem kértük.
Az egész hét amúgy szörnyű. Rengeteg intézni valónk van, ezer program, feszültség, ésatöbbi. Szóval nap közben már nem is kattogtam ezen, tettük a dolgunkat Cicóval a nap hátra levő részében. Bölcsibe mentünk - majd írok erről is valahol - este még bevásároltunk, főztünk, és még szundítani is jutott időnk délután. Aztán éjjel egyedül maradtam a gondolataimmal. Semmi nem vonta el a figyelmemet, és hát a gondolatok nagyon jó társalkodó partnernek bizonyulnak egy éjszakán át... Reggel a sírás határán voltam, éreztem, hogy ki kell kérnem több véleményt, látnom kell más álláspontokat ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. Nem tudom csak úgy megvonni a vállamat, pedig a józan ész pontosan ezt diktálná, ez lenne a helyes!
Szóval kikértem egy nőgyógyász véleményét (saját dokim sajnos szabin van, csak május végén rendel újra. Még csak az országban sincs. Sosem hiányzott ennyire!). Aztán beszéltem újra a géndiagnosztikával, ott kapcsoltak nekem egy biológust, akivel szintén konzultálhattam.
A vetélés kockázata egészen elbizonytalanít engem, ez az egyetlen, amit az amnio ellen fel tudok hozni. Végül barátnőm közelítette meg a kérdést egy nagyon emberi oldalról, és azt hiszem, ez lendített át engem, ezután már könnyebb volt döntést hozni, időpontot kérni a vizsgálatra. Pusztán azzal a kijelentésével, hogy én nem szülhetek több sérült gyereket, kicsit észhez térített, és kezdett tisztulni a kép az agyamban. Elvesztem a kockázati tényezők, az orvosi álláspontok, a rizikó faktorok sűrűjében, holott nekem egyetlen dolgot kell csupán mérlegelni: Ha két rossz közül kell választanom, akkor melyiket akarom inkább? Még egy vetélést, vagy még egy sérült gyereket?
Azt hiszem, a sérült gyermek mellett csak olyan ember teszi le a voksát, akinek nincs gyermeke, vagy csak egészséges gyermeke van... Mert félreértés ne essék, mindennél jobban imádom a lányomat, de az élet (sorsok, emberek, élethelyzetek) amit általa megismertem, nem az a cukormázas bevonatú habcsók, amit önszántamból megnyalnék egy édességboltban.
És ez azért is érdekes, mert Cicó születése után még egyáltalán nem így gondolkodtam! Akkor azt hittem, ha a sors dobna egy down babát, azt is bevállalnám! Szóval azért kellett ez a három év tapasztalat ahhoz, hogy legalább az szépen letisztuljon az agyamban, hogy mi az, amit nem akarok.
Na, de vissza a címhez! Szóval ki fog helyettem dönteni?
A pár vélemény, amit kikértem, azért közelebb vitt ahhoz, hogy felelős szülőnek érezhessem magam (hehe), de estére be kellett látnom, hogy ez a dolog akkor is rajtam áll vagy bukik, ha az egész lakóteleppel kérdőívet töltetek ki, vagy a mindenhatóhoz fohászkodom megvilágosodás reményében... (Ez utóbbi csak egy költői kép, természetesen sosem fordulhat elő velem.) Éjjelre jutottunk oda, hogy akkor tegye hozzá Zoli is az elképzelését. Amúgy tudtam, mi az álláspontja, ő nem akarta/akarja az aminiót, jobban retteg a vetéléstől, mint én, pedig ez már tényleg komoly teljesítmény. Mármint engem felülmúlni a rettegésben.
Szóval azt mondta az utolsó szó jogán, hogy hát akkor végeztessük el, de ő ebben nem dönthet, ezt nekem kell tudni... Áááááá... Na, itt már tudtam, hogy tényleg senki nem lesz helyettem nagyon okos.

Végül döntöttem, és csodás mély álomban aludtam végig az éjszakát. Egyszer sem ébredtem, nem hánykolódtam, még pisilni sem mentem ki, ami amúgy már kötelező programnak számít három és négy óra között.
Hétfőn 10:40-kor szúrják a pocakomat. A babát nem veszélyezteti a tű, az egyetlen vetélési kockázatot az adja, hogy megrepedhet a burok. Péntekre lesz előzetes eredmény, a teljes koromoszóma tenyésztés azonban további két hét. Ez egészen meglepett, mert én végig azt gondoltam, hogy amnioval csak a főbb szindrómákra szűrnek, nem csinálnak teljes krom. letapogatást. Szóval azért ennek örülök, így azért rálátás nyílik arra is, hogy mi a helyzet a 17-es kromoszómával.
Aztán a vetélési kockázat a mintavétel után persze még egy hétig fennáll, azért ennek nem örülök. Mindenesetre most azt mantrázom, hogy Lelle egészséges, (aztán azt is fogom mantrázni, hogy nem vetélek el!) ez az egész csak egy komédia, amin majd jót mosolygunk pár év múlva.



*Elméletileg 13-án lesz a magzati szív uh. Elméletileg... Azt nem tudom, hogy amnio után érdemes-e még ezt is megcsináltatni... Illetve hogy egyáltalán lehet-e, két napos szúrt hassal...