Ha még mindig nem realizáltam volna...

mostmár el kell hinnem, hogy tényleg terhes vagyok, hiába nincsen semmilyen tünetem. Ma reggel ugyanis vérvételre menet a metrón átadta egy nő az ülőhelyét. Én meg azt gondoltam, hogy pulcsiban nem is látszik még a hasam, vagy ha igen, akkor is inkább kövér hasika, mint terhes hasika...

Az meg nem igaz ám, hogy semmilyen tünet... Lelle baba egyre többször kaparássza a hasfalamat belülről. Egyelőre nagyon kis finom pukkanások, csiklandozások, kaparászások formájában adja tudtomra a létezését. Nagyon meglepő ez nekem, Cicót a 19-20. héten éreztem csak először, most meg már a 12-13. héten kezdtem megkülönböztetni a babót a bélmozgástól. Igazán határozottan a 15. hétre lettem biztos afelől, hogy a gyerkőcöt érzem odabent. Most, 17+5-ön már összetéveszthetetlen!
Meg a másik, hogy nagyon rákapcsoltunk Cicó mozgásfejlesztésére, és ez tőlem is extra mozgást, új testhelyzeteket kíván, ami kissé megviseli estére a hasamat. Hét óra felé már úgy érzem, le akar szakadni a pocakom alja, a derekam hasogat, szóval le kell dőlnöm mindig pihenni kicsit. Lehetetlen lesz ezt nagy hassal csinálni, szóval nagyon motivált vagyok, hogy a lányt járásra bírjuk lehetőleg még a harmadik trimeszter beköszönte előtt. (Hát, járás tanításra ez az idő már biztos kevés.) Sok egyéb előnye is lenne ennek... Mindegy is, a lényeg, hogy ez is minden este eszembe juttatja a terhességet. Amúgy szinte semmi más, van hogy egész napra megfeletkezem róla, annyira jól vagyok.
Ezt még most sem tudom elhinni! Annyira nagyon terhes voltam Cicóval, és most meg annyira semennyire sem, hogy ez komolyan feldolgozhatatlan a számomra. Én fel voltam rá készülve, hogy a terhesség egy baromi nagy szívás, fájdalom, lomhaság, tompaság. Amikor korábban valaki olyanokat mondott nekem, hogy minden terhesség más, akkor csak pislogtam, hogy ez tuti földönkívüli... Vagy ha nem, akkor biztos úgy gondolja, hogy minden terhesség másként szopás... De be kell látnom, valóban létezik a "várandós" állapot, ami jól megkülönböztethető a terhességtől.

Na, meg mi is van még? Olyan gyorsan telik az idő, én meg olyan ritkán írok ide, hogy ilyenkor mindig kutakodom az agyamban, hogy milyen eseményt felejtettem el rögzíteni.
Volt egy uh múlthéten, ott minden happy volt, Lelle 16+4-en 168 gr-ot nyomott a gép mérése szerint. Meg ugye ekkor kaptunk megerősítést arról is, hogy valóban hugica érkezik, nem pedig öcsike.
Diéta szempontjából... hááát, nem verhetem a mellkasomat, hogy hú de király vagyok. Húsvét óta többször elcsábultam pár finom falatra, a ch mérlegelés alól is kicsúszott a talaj... Ünnepeltünk Zolival egy évfordulót is, had ne mondjam, hogy számolatlanul csúsztak le a torkomon a gyorsan felszívódó, zsírban tocsogó szénhidrátok... Kíváncsi is vagyok, hogy a ma reggeli cukor terhelésem milyen eredményt fog mutatni. Nem kevés bűntudatot kell "lediétáznom" a jövőhónapban, valószínűleg. Mondjuk azt nem hiszem, hogy 6 fölé kúszott volna a cukrom, de egy combosabb 5-re azért számítok. :( De a múlthavi, példa értékű terhelésem eredménye okozta büszkeséget valószínűleg lealáztam, elástam, ejjjej...
Ja, hát igen, és stabilan feljebb kúszott a mérleg nyelve is, mostanra két kiló plusznál tartok, ami a súlyomat illeti. Mondjuk ezt egyáltalán nem érzem vészesnek, nem is stresszelem magam miatta, bár jó lett volna, ha legalább félidőig nem gyarapszik ez tovább. Utána úgyis beindul.

Ja, hát meg a gyerek neme! Erről külön bejegyzést kéne írni igazából. Az emberek döbbenetes reakciót produkálnak, mikor megtudják, hogy a tesó is kislány lesz.
Nekem annyira természetes, hogy lányom van, és lányom lesz, hogy nem is értem azokat, akik ilyeneket mondanak:
"...pedig úgy drukkoltam, hogy fiú legyen..." (??? de miért???)
"...na, sebaj, majd a harmadik fiú lesz!" (o.O)
"... nem baj, az is jó..." (WTF???)
Jó pár éve már, mikor Cicó még icipici volt, pár hónapos csak, a neurológiáról taxiztam vele haza, mert Zolinak mindenáron munkába kellett mennie, és esett az eső, vagy mittudomén mi volt már, a lényeg, hogy taxit kellett hívnom a kórházhoz. Békésen utazunk haza felé, sofőr az a kommunikatívabb fajta volt, érdeklődött a gyerekről, meg miértkórház?, meg miabaja? meg ugyekisfiú??? Hát már akkor sem értettem a faszi arcán a csalódottságot, mikor közöltem mosolyogva, hogy nem, ő kislány! De most, hogy a második is kislány, az emberek szinte leplezetlenül szánakoznak a tényen, mintha a világ legnagyobb problémája lenne, hogy Isten minekünk csak leányt ád...
Ez valahogy annyira benne van a kultúránkban, vagy nem is tudom, nemzedékek óta él az a téveszme, hogy a gyermek az fiú, a lány az meg csak lány... Hát én ezt nem is értem, de tulajdonképpen nem is zavar igazán. Ők értetlenül néznek, hogy hát lehet a második lánynak is örülni, én meg értetlenül nézek, hogy miért kellene mindenáron fiút szülni? Aztán túl is vagyok ezen, mígnem találkozom egy újabb csalódott arcú rokonnal vagy kedvesen érdeklődő ismeretlennel. Gondolom sok hasonló élmény vár még rám ebben a témában az elkövetkező hónapokban, sőt, években!
Ja, meg hát gondolom nem csak a minőségi különbségről van szó, ha a gyerek neme a téma, hanem ugye az is nyilván benne van a szánakozásban, hogy ha már kettő van, akkor legyen kétféle... Ez is olyan fura nekem... Én úgy vagyok vele, ha már három van, akkor legyen kétféle... :D