Ha még mindig nem realizáltam volna...

mostmár el kell hinnem, hogy tényleg terhes vagyok, hiába nincsen semmilyen tünetem. Ma reggel ugyanis vérvételre menet a metrón átadta egy nő az ülőhelyét. Én meg azt gondoltam, hogy pulcsiban nem is látszik még a hasam, vagy ha igen, akkor is inkább kövér hasika, mint terhes hasika...

Az meg nem igaz ám, hogy semmilyen tünet... Lelle baba egyre többször kaparássza a hasfalamat belülről. Egyelőre nagyon kis finom pukkanások, csiklandozások, kaparászások formájában adja tudtomra a létezését. Nagyon meglepő ez nekem, Cicót a 19-20. héten éreztem csak először, most meg már a 12-13. héten kezdtem megkülönböztetni a babót a bélmozgástól. Igazán határozottan a 15. hétre lettem biztos afelől, hogy a gyerkőcöt érzem odabent. Most, 17+5-ön már összetéveszthetetlen!
Meg a másik, hogy nagyon rákapcsoltunk Cicó mozgásfejlesztésére, és ez tőlem is extra mozgást, új testhelyzeteket kíván, ami kissé megviseli estére a hasamat. Hét óra felé már úgy érzem, le akar szakadni a pocakom alja, a derekam hasogat, szóval le kell dőlnöm mindig pihenni kicsit. Lehetetlen lesz ezt nagy hassal csinálni, szóval nagyon motivált vagyok, hogy a lányt járásra bírjuk lehetőleg még a harmadik trimeszter beköszönte előtt. (Hát, járás tanításra ez az idő már biztos kevés.) Sok egyéb előnye is lenne ennek... Mindegy is, a lényeg, hogy ez is minden este eszembe juttatja a terhességet. Amúgy szinte semmi más, van hogy egész napra megfeletkezem róla, annyira jól vagyok.
Ezt még most sem tudom elhinni! Annyira nagyon terhes voltam Cicóval, és most meg annyira semennyire sem, hogy ez komolyan feldolgozhatatlan a számomra. Én fel voltam rá készülve, hogy a terhesség egy baromi nagy szívás, fájdalom, lomhaság, tompaság. Amikor korábban valaki olyanokat mondott nekem, hogy minden terhesség más, akkor csak pislogtam, hogy ez tuti földönkívüli... Vagy ha nem, akkor biztos úgy gondolja, hogy minden terhesség másként szopás... De be kell látnom, valóban létezik a "várandós" állapot, ami jól megkülönböztethető a terhességtől.

Na, meg mi is van még? Olyan gyorsan telik az idő, én meg olyan ritkán írok ide, hogy ilyenkor mindig kutakodom az agyamban, hogy milyen eseményt felejtettem el rögzíteni.
Volt egy uh múlthéten, ott minden happy volt, Lelle 16+4-en 168 gr-ot nyomott a gép mérése szerint. Meg ugye ekkor kaptunk megerősítést arról is, hogy valóban hugica érkezik, nem pedig öcsike.
Diéta szempontjából... hááát, nem verhetem a mellkasomat, hogy hú de király vagyok. Húsvét óta többször elcsábultam pár finom falatra, a ch mérlegelés alól is kicsúszott a talaj... Ünnepeltünk Zolival egy évfordulót is, had ne mondjam, hogy számolatlanul csúsztak le a torkomon a gyorsan felszívódó, zsírban tocsogó szénhidrátok... Kíváncsi is vagyok, hogy a ma reggeli cukor terhelésem milyen eredményt fog mutatni. Nem kevés bűntudatot kell "lediétáznom" a jövőhónapban, valószínűleg. Mondjuk azt nem hiszem, hogy 6 fölé kúszott volna a cukrom, de egy combosabb 5-re azért számítok. :( De a múlthavi, példa értékű terhelésem eredménye okozta büszkeséget valószínűleg lealáztam, elástam, ejjjej...
Ja, hát igen, és stabilan feljebb kúszott a mérleg nyelve is, mostanra két kiló plusznál tartok, ami a súlyomat illeti. Mondjuk ezt egyáltalán nem érzem vészesnek, nem is stresszelem magam miatta, bár jó lett volna, ha legalább félidőig nem gyarapszik ez tovább. Utána úgyis beindul.

Ja, hát meg a gyerek neme! Erről külön bejegyzést kéne írni igazából. Az emberek döbbenetes reakciót produkálnak, mikor megtudják, hogy a tesó is kislány lesz.
Nekem annyira természetes, hogy lányom van, és lányom lesz, hogy nem is értem azokat, akik ilyeneket mondanak:
"...pedig úgy drukkoltam, hogy fiú legyen..." (??? de miért???)
"...na, sebaj, majd a harmadik fiú lesz!" (o.O)
"... nem baj, az is jó..." (WTF???)
Jó pár éve már, mikor Cicó még icipici volt, pár hónapos csak, a neurológiáról taxiztam vele haza, mert Zolinak mindenáron munkába kellett mennie, és esett az eső, vagy mittudomén mi volt már, a lényeg, hogy taxit kellett hívnom a kórházhoz. Békésen utazunk haza felé, sofőr az a kommunikatívabb fajta volt, érdeklődött a gyerekről, meg miértkórház?, meg miabaja? meg ugyekisfiú??? Hát már akkor sem értettem a faszi arcán a csalódottságot, mikor közöltem mosolyogva, hogy nem, ő kislány! De most, hogy a második is kislány, az emberek szinte leplezetlenül szánakoznak a tényen, mintha a világ legnagyobb problémája lenne, hogy Isten minekünk csak leányt ád...
Ez valahogy annyira benne van a kultúránkban, vagy nem is tudom, nemzedékek óta él az a téveszme, hogy a gyermek az fiú, a lány az meg csak lány... Hát én ezt nem is értem, de tulajdonképpen nem is zavar igazán. Ők értetlenül néznek, hogy hát lehet a második lánynak is örülni, én meg értetlenül nézek, hogy miért kellene mindenáron fiút szülni? Aztán túl is vagyok ezen, mígnem találkozom egy újabb csalódott arcú rokonnal vagy kedvesen érdeklődő ismeretlennel. Gondolom sok hasonló élmény vár még rám ebben a témában az elkövetkező hónapokban, sőt, években!
Ja, meg hát gondolom nem csak a minőségi különbségről van szó, ha a gyerek neme a téma, hanem ugye az is nyilván benne van a szánakozásban, hogy ha már kettő van, akkor legyen kétféle... Ez is olyan fura nekem... Én úgy vagyok vele, ha már három van, akkor legyen kétféle... :D

Kétségek

Tegnap a reggeli tesztem (már csak reggelente csináltam!!!) halványodott. Puff neki, elkapott az őrület, nyilván. Már temettem az egész terhességet.

Reggel jelenésem volt az endo dokinál. Megállapította az inzulinrezisztenciát. Kérdeztem, hogy ez mennyire súlyos.. Azt mondta, akkor nevezhetné enyhének, ha a kezdő, vagy a két órás értékem megközelítené a normálisat... Hát, nekem nem közelíti meg. Na! De azt is mondta, hogy a 60-as érték két óránál sok mindent jelenthet, ez egyénileg eltérő. Valakinek meg sem kottyan ez az érték, másnak meg teljesen 'leáll' vele minden... Az, hogy három hónap ch diétával sikerült az anyagcserémet bemozdítani, mindenképpen jónak számít. (Ennek örültem.) Rögtön ezután rámutatott a két leletemre, és hozzátette: "Ettől ezek még rossz eredmények." 

Jó, hát kösz a bíztatást...!

A gyógyszert így már nem kezdhetem el, hogy pozi lett a tesztem, így csak inofolic-ot kaptam, amiben a napi maximum folsav bevitele van, meg még egy hatóanyag, ami segíti a sejtek tápanyag felszívódását. Na, vagy valami ilyesmi, nem mondanám, hogy maximálisan utána olvastam... Ennek a csodaszernek horribilis ára van... Szóval asszem betolom ezt a 30 napra elegendő cuccot, aztán el is búcsúzom ettől a csodaszertől. (Ezt most gondolom így. Ettől még 1 hónap múlva simán gondolhatom másként...)

Na, meg azt is mondta még, hogy mint a kis angyal, toljam tovább a 160 gr-os ch diétát, mindenféle kilengések nélkül. Ehhez jelentkezzek be dietetikushoz. Klassz. Újabb pénzek röppennek ki az ablakon...

Kértem is időpontot az asszisztensnél a táplálkozási guruhoz. Hát, az egy elég idióta szitu volt. Nézte a nő a lapomat, felcsillanó szemmel, mosolyogva aszondja, hogy akkor maga kismama??? :) (MM-ről tudni kell, hogy többségében teherbe esni vágyó, gyermektelen nők járnak oda. Persze van kivétel. Szóval a terhesség ott maga az ötös lottó!) Hát, én lebiggyedő szájjal mondtam neki, hogy Éppen hogy...

Éppen, hogy...? Hogyan lehet éppen hogy terhesnek lenni??? Milyen idióta válasz ez??? Komolyan, néha én sem értem magamat, de akkor valahogy nem tudtam magabiztosan, kicsattanó boldogsággal azt mondani, hogy igen... Két vetélés után, 4. héten, reggeli halványabb csíkkal, valahogy csak... nem is tudom, éppen hogy érzem magam kismamának... Na, ezek után nem nagyon mosolygott már rám a hölgy, de hát ez van.

Szombaton még egy vérvétel, mert endo doki mindenáron pajzsmirigy problémát is szeretne nálam bizonyítani. (Ő persze úgy fogalmazott, hogy zárjuk ki...) Aztán jövőhéten táplálozási szaki, aki remélem majd jól megmondja, hogy ehetek-e kicsit más időfelosztásban, mert ez így nekem nem igazán oké. Meg majd gondolom elzavar sportolni is, amire én majd sűrűn ingatom a fejemet.

Délután várt a saját nődokim, hogy ideadja a reciket a progi pótlásra. Miután megállapítottuk, hogy korai még az ultrahangos vizsgálat, mondta, hogy azért inkább pattanjak fel az ágyra. 

(Jézusom, iszonyú csend van a másik szobában. Lány tuti, hogy valami olyat csinál, amit nem szabad. Az szokta annyira lefoglalni, hogy még hangot sem ad ki... Uhh... na, mindegy, csak egy zsák régi ruhát rámolt ki.)

Szóval pattantam. Terhesség egyértelműen méhen belül kialakulóban. Petezsák még nincs, de ez egyelőre nem gond. Két hét múlva megyek újra, szívhangot hallgatni! Kussoltam persze a reggeli halványabb tesztről, a kívülállók had higgyék csak azt, hogy normális vagyok...

Itthon aztán toltam egy harmadik tesztet is aznap, és szépen azonos tónusú lett mindkét csík. (Persze, endo dokitól haza érve is csináltam egyet délben. Jó, nem kell kiröhögni, aggódtam! :) )

Na, és akkor ma reggel még egy teszt, és csodaszép, egyforma sötét csíkok! Szóval esküszöm, leállok, nem csinálok többet! (Van még itthon két teszt... Talán jövőhéten... de nem biztos. Lehet, ki kéne dobni, mert tényleg megbolondulok így.)

Mindenesetre a kétségek most szerte foszlottak, a hőmet sem mértem ma már, és már nem is tervezem! 

Jó lesz ez!

Lehet örülni?

Szóval lehet aggódni örülni...

Negyedikén lh csúcs volt, ötödikén hajnalban indultunk a kórházba. Gondoltam, hogy gyermekáldás tekintetében ez a hónap off lesz, mert ugyan tettünk mi a dolog érdekébe hétvégén, mégiscsak magabiztosabb az ember, ha tüszőrepi napján együtt tud lenni a párjával... Aztán a kórházi napok el is sodorták a gondolataimat a dologtól (szerencsére). Bár a hőmet mértem a kórházban, azért úgy voltam vele, hogy az értékek valószínűleg nem relevánsak, mivel az éjszakai alvásokat sokszor tarkították ébredések. Aztán már a vége felé a hőt sem mértem, nem láttam értelmét. Itthon aztán a 9. dpo-n 37-re ugrott az ébredési hőm. Bár a 9. napon nagy merészség a hcg teszt, főleg, hogy már csak 25-ös volt itthon, de azért csak ellőttem egyet. (Egy 37-es hő alapos indok erre...:D ) Amin mintha lett volna valami... Annyira elmebeteg állapot tört rám, mert hát az eszem tudja, hogy ez képtelenség, egy 25-ös a 9. dpo-n még semmit nem mutathat, de én láttam azt a nagyon halvány valamit. Persze mi sem természetesebb ilyenkor, minthogy megszállottan újabb tesztet tol ember lánya, aki nagyon vágyakozik a terhességre. Hát persze, hogy ez reálisabb út, mint várni még legalább két napot. :) 

Az esti, szintén 25-ös teszten pedig erősödött az a valami, ami nem is lehetett ott. Ha most kicsapnám valaki elé ezt a két tesztet, tuti, hogy azt mondaná, hülye vagyok, és csak oda képzelem. De én annyira magabiztos voltam, hogy 10. dpo-n, reggeli vizeletből lőttem egy halvány, ám határozottan két csíkos tesztet. Bemártottam, letettem, beültem a fürdőkádba és tök békésen megfürödtem. Egyszerűen tudtam, hogy ott lesz az a csík, mikor pár perc múlva rápillantok. És ott is volt.

Aztán ma kipattantam az ágyból hajnalba és rongyoltam a wc-re. A csíkom erősödött. Jó, ez még mindig csak halvány pozinak számít, de még van két napom nemvártig. Szóval elég magabiztos vagyok.

Magabiztos, mert a 10. dpo-s tesztem is már erősebb, mint az áprilisi vetéléskor nemvárt napján előtt. Szóval egyrészről azt érzem, hogy ez a csöppség már most életképesebb, mint az áprilisi babó volt. Másrészről meg eléggé aggódok, mert folyton az motoszkál a fejemben, hogy mikor kezdenek halványodni a csíkok, hívjam-e a dokimat, menjek-e vérvételre, nézessek progi szintet, hcg értéket,  kezdjem-e el az utrot szedni...? vagy adjak a természetes szelekciónak még néhány nap esélyt. Engednem kell-e a dolgokat a maguk útján rendeződni, vagy közbe kell avatkoznom...?

Abban szeretnék hinni, hogy az eddigi gondokat az IR okozta, és most, három hónap diéta után megoldódnak ezek a problémák, ez a csöppenet magabiztosan fejlődik majd, ha tartom magam az étrendhez. Csütörtökön megyek csak endo dokihoz... Még elötte fel fogom hívni a nődokit, az biztos. Lehet, hogy már ma.

Amúgy nem tudom, miért van ez bennem, de valahogy nem vágyom a közbeavatkozásra. Sőt, nagyon beszélni sem vágyom még a dologról. Talán azért, mert félek az újabb csalódástól. Mindenesetre azt hiszem, Zolinak illene szólni... Tök ciki lesz, ha innen értesül... Egyelőre vasárnapra tervezem, hogy megmutatom neki a teszteket (amik addig bizonyára jelentős számban fognak bővülni...). Nekem sem lenne szabad beleélni magam, mert elég nagy az esély egy újabb kudarcra... Ő meg aztán tényleg olyan, hogy azonnal örülni kezd és nem törődik a körülményekkel.

Az első célom elérni a 37. ciklusnapot. A biokémiai anno azon a napon távozott. Tudom, hogy ez lesz mostantól. Kapaszkodás egyik dátumtól a másikig. 

Azért persze picit örülök. De még nem felhőtlen.