Az amnioról. Meg egyebek

Egészen megkönnyebbültem, mikor végre bejelentkeztem a vizsgálatra. Jó kedvűen, vidáman telt a hétvégém, nem is nagyon jutott eszembe, hogy mi is vár rám hétfőn. És így utólag visszatekintve ennek az egész dolognak a legnehezebb része ez volt, meghozni a döntést. Nyilván nem vergődtem volna ennyit, ha rossz lett volna a kombinált teszt eredménye, vagy 42 éves lennék, vagy valami súlyosabb anomáliát találtak volna a babánál. De így kicsit azt éreztem, hogy nem éri meg a kockázatot, és nagyobb a rizikó a tragédiára, mint egy beteg babára. (Hmm. Most a vetélést tragédiaként jelöltem meg, míg a beteg babát nem... érdekes... :) )
Na, de mindegy is, ezt nem fejtem ki újra. A lényeg, hogy simán bele sodródtam végül az eseményekbe, nem agyaltam már, megnyugtatott, hogy a döntést meghoztam, lesz, ami lesz, most már végig kell csinálni.
A vizsgálat pikk-pakk ment, újabb uh, nem, még nem csontosodott ki a kisujjperc... Hajdú Krisztina és Bátorfi doki is bent volt, magát a leszívást a doktor úr végezte. A doktornő tett egy félmondatnyi utalást arra, hogyha nem lenne nekünk egy Lucánk, akkor valószínűleg inkább haza küldene, de érti ő az aggódó anyai szívet... Nem így mondta, nem tudom már szó szerint idézni, de ez volt a lényeg.
Aztán egy tűszúrás, kb. 60 mp a leszívás (szerintem nem volt több), és már mondta is a doktor úr, hogy most nézzem a monitort, végeztek, ott dobog a babaszív...
Ja, igen, nézhettem volna az egész folyamatot, az arcomba volt tolva egy monitor. De előre bocsátottam, hogy semmit nem akarok látni, se tűt, se gumikesztyűt, se monitort... Erre az esetre a plafon meredt bámulását javasolta a doki, ami bár kissé unalmas volt, ám nem zaklatott fel egyáltalán. Asszem rosszul is lettem volna, ha látom az ultrahangon, ahogy beszalad a tű, aztán izgulok, hogy Lelle nehogy csapjon egyet a kezével, vagy mittudomén. Aztán mondta a doktor úr, hogy Lelli drága végig pihengette az egész folyamatot, meg sem mozdult, pedig a váróban éreztem még, hogy nagy buli van odabent. Jó gyerek, na, már most érzi, mikor kell csöndben lenni.
Fájdalmat amúgy nem éreztem egyáltalán, pont olyan volt, mint amikor egy sima vérvételen a karomból vesznek vért. Mondjuk a fájdalomtól nem is féltem egyáltalán, csak úgy tűnt, hogy ez ilyen központi kérdés a nők számára az amnio kapcsán. A szúrás után a matatás/szívás sem volt se fájdalmas, se kellemetlen. Éreztem, hogy valami történik a pocakomnál, de mikor Luca megtépi a hajamat (vagy újabban harap, őrület!) az azért kellemetlenebb, mint egy ilyen vizsgálat.
Aztán hétfőn délután már relax volt... apukám vigyázott reggel a lányra, aztán elvitte a koraiba I.-hez, aztán még elmentek megrendelni az ortopéd cipőcskét, így gyakorlatilag este hétig feküdtem a kanapén egyedül. Meg még utána is, csak akkor már Zoli is haza ért.
Kedden sajnos nem volt már segítségem, így délelőtt többször voltam talpon, mint a kanapén, de nem csináltam megeröltetőt. Délután meg fekve néztem végig, ahogy a lány konkrétan atomjaira kapja szét a nappalit... Akkora kuplerájt csinált estére, mint még soha, nem is értem, komolyan! Az összes játékosdobozt kipakolta, de még a vitrinből is kihalászta az ékszeres dobozkákat. Na, azért már felkeltem, hogy a fülbevalóimat összeszedegessem a parkettáról, bár akár hagyhattam is volna, úgyse hordom őket...
Így a mai napra már nem tervezek maratoni fekvést, de azért persze betartom a szabályokat, nem emelek, nem csinálok megerőltetőt. (A tegnapi nap nagyon uncsi volt, úristen, az összes műsort kinéztem a tévéből, neverendingstory... Az összes elismerésem azoké a kismamáké, akik heteket fekszenek a kórházban, nehogy koraszülött legyen a baba!)
De a lényeg! A vetélés... hát, ez már több fejfájást okoz. Napjában ezerszer belém hasít, hogy jaj, csak nem a magzatvíz folyik? Jaj, nehogy baj legyen, jaj, ebben a pózban fekhetek-e, úristen, miért nyillalt most a hasamba, mintha újabb tűszúrás lenne...? Szóval ez a fele a dolgoknak kissé stresszesebb számomra, bár igen megnyugtató, hogy a legrizikósabb 48 óra eltelt, már csak 5 nap van hátra a dermesztő félelemből, nehogy elvetéljek.

Előzetes eredmény pénteken, majd még két hét, hogy az is kiderüljön van-e valamilyen eltérés akármelyik kromoszómán. (Nincs.)

A magzati szívultrahangom ma lett volna, meg a hepatitiszre szűrő vérvétel is.
Felhívtam az asszisztenst, hogy így amnio után 2 nappal van-e értelme egyáltalán egy szív uh-nak (szerinte igen), és hogy akkor mikorra kaphatnék másik időpontot? Ja, hát azt már nem tud adni, a doktornő fullban van az elkövetkező hetekben, meg amúgy is, a 20. hét a vízválasztó, sztk-ba már nem is fogok időpontot kapni, mert a 21. héttől nem végzik, mert ha baj van, akkor már anyuka nem dönthet a terhesség megszakításról alanyi jogon, tehát kár is az állam pénzén vizsgálódni. (WTF?) Ezen a ponton azért több dolog is homályos nekem, de mindegy, kár is belemenni... Persze, magánba elmehetek, pénzért ugye bármit megcsinálnak... de buta-naiv-Betti... hogy is gondoltam, hogy bármit is kaphatok az államtól, ingyé?
Hát mondtam a hölgynek, hogy akkor legyen kedves, húzza ki az időpontomat, nem, nem megyek máshova sem, nem, ne adja meg a doktornő magán rendelőjének a telefonszámát se!
Rohadtul elegem van már az ezer vizsgálatból, abból meg még inkább, hogy eddig mindenért fizetnem kellett! Mások úgy csinálnak végig terhességeket, hogy még magán dokijuk sincs, összesen három uh-n vesznek részt, ügyeletesnél szülnek, a kórház csinálja a genetikai vizsgálatot... Gyakorlatilag az egyszeri anyasági segéllyel, ami a magzat után jár, pozitívba hozzák a terhesség gazdasági oldalát... Na, mi annak a többszörösét fizettük már most ki, pedig még csak a terhesség felénél vagyok. Nem viccelek, ha mindent összeadok... áááá, inkább nem, mert sírva fakadok. Szóval nem fizetek ki 15 ezret egy szív uh-ra, mert most már dacból sem, meg elegem is van, meg mert kurva drága, meg mert Lelle egészséges, és kész!

Na, meg az is van még, hogy iszonyú zabálhatnékom van, majdnem bármit képes vagyok megenni, és meg is teszem, sajnos, jaj a diéta... Néha alapanyagokban is csalok már, jaj úgy szégyellem magam... És a mennyiség, hát húúú. A délelőtt még oké, sajnos délután jön mindig az evési kényszer. És már megint, pont mint Cicóval, mikor terhes voltam. Az édes tejtermékeket tudnám literszámra leönteni a torkomon. Gyümölcsös ivójoghurt, pudingok, túrós finomságok, bolti tejberizs (saját készítésű nem!), gyümölcsturmixok. Ilyenekről ábrándozom, és ha a hűtőben ezek közül bármelyik fellelhető, akkor eltüntetem. Természetesen Cicó bolti pudingjai és nyalánkságai egyáltalán nincsenek biztonságban!
És nekem ne mondja senki azt, hogy hát miért nem készítem el ir-kompatibilisen? Aztért nem, mert NEM! Mert ha rám tör az evés kényszer, akkor már nincs idő pudingot főzni, hűteni, túrórudit készíteni, akármi. Akkor enni kell, és kész!
(Azért ma sorakozik a hűtőben minden hozzávaló egy jó kis ir-es epres túrókrémhez, szóval azért én próbálkozom, nem kell leköpni... Csak hát nehéz.)
És ennek megfelelően az egyenlet vége: terhesség 20+3. hét, +4 kiló zsírocska elterülve a csípőn, combon...
Jaj!

Ki fog helyettem dönteni?

Amennyire határozottan elutasítottam az amniocentézis gondolatát januártól kezdve egészen szerda estig, hát most pont azzal a lendülettel próbálok érveket felhozni amellett, hogy nem is olyan nagy gáz, ha mégis elvégeztetjük...
Az ellenérvek, a józan ész, a realitás... óráról órára kopnak ki belőlem ezek a fogalmak és érzések, és adom meg magam a közönynek és beletörődésnek.
Hát de hogy miért is?
Az történt, hogy a géndiagnosztikán eltérést találtak Lelle fejlődésében. Egyetlen kicsi apróságot. Egy kis semmiség... hogy a kisujj középső ujjperce még nem ábrázolódik az ultrahang felvételen. Még nem csontosodott ki, pedig a 19. hétre azért már ez meg szokott történni.
Nem nagy ügy, csak a down kórnak az egyik tünete. Egyik, pontosabban Lelle esetében ez az egyetlen tünet a rengetegből, ami aggodalomra adhatna okot.
A lányka amúgy tökéletes. A méretei, a szervei, a szívverése, az életfunkciói. Csodálatos, minden pont olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az orrcsont, a gerinc, az agyacska, sőt, előzetesen még a szívéről is kaptunk egy "jól megfelelt" minősítést.* Csak ez az ujjacska...
Protokoll szerint egyetlen tényező még nem elég alapos érv amellett, hogy amniora küldjék a kismamákat. Általában több tényező együttállása szükséges ehhez. Ha mondjuk a kombinált tesztem is vacak lenne... Vagy pici lenne az orrcsont, vagy szívelégtelenség lenne, vagy sok lenne a magzatvíz... Vagy bármi. Akármi. Deformált arcél, a csöves csontok elmaradása, két eres köldökzsinór. Akármi!!! (Lucánál 4 tényező gyűlt össze a 30. hétre...)
De semmi egyéb. Csak a középső ujjperc... Ennyi.
A doktor úr azt mondta, hogy önmagában ez a dolog kevés ahhoz, hogy azt állítsa, a babának baja lehet... Erre nem kapná fel ő sem a fejét, és egyetlen orvos sem. Viszont azt is mondta, hogy nekünk van egy külső tényezőnk is, és ez Luca. Hiába nem öröklött a betegsége, hiába független a két dolog egymástól, az egyetlen ok, amiért mégis javasolná az amniót, az az, hogy van már egy bizonyítottan genetikai eltéréssel született gyerekünk.
A vizsgálatot köszöntük szépen, de nem kértük.
Az egész hét amúgy szörnyű. Rengeteg intézni valónk van, ezer program, feszültség, ésatöbbi. Szóval nap közben már nem is kattogtam ezen, tettük a dolgunkat Cicóval a nap hátra levő részében. Bölcsibe mentünk - majd írok erről is valahol - este még bevásároltunk, főztünk, és még szundítani is jutott időnk délután. Aztán éjjel egyedül maradtam a gondolataimmal. Semmi nem vonta el a figyelmemet, és hát a gondolatok nagyon jó társalkodó partnernek bizonyulnak egy éjszakán át... Reggel a sírás határán voltam, éreztem, hogy ki kell kérnem több véleményt, látnom kell más álláspontokat ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. Nem tudom csak úgy megvonni a vállamat, pedig a józan ész pontosan ezt diktálná, ez lenne a helyes!
Szóval kikértem egy nőgyógyász véleményét (saját dokim sajnos szabin van, csak május végén rendel újra. Még csak az országban sincs. Sosem hiányzott ennyire!). Aztán beszéltem újra a géndiagnosztikával, ott kapcsoltak nekem egy biológust, akivel szintén konzultálhattam.
A vetélés kockázata egészen elbizonytalanít engem, ez az egyetlen, amit az amnio ellen fel tudok hozni. Végül barátnőm közelítette meg a kérdést egy nagyon emberi oldalról, és azt hiszem, ez lendített át engem, ezután már könnyebb volt döntést hozni, időpontot kérni a vizsgálatra. Pusztán azzal a kijelentésével, hogy én nem szülhetek több sérült gyereket, kicsit észhez térített, és kezdett tisztulni a kép az agyamban. Elvesztem a kockázati tényezők, az orvosi álláspontok, a rizikó faktorok sűrűjében, holott nekem egyetlen dolgot kell csupán mérlegelni: Ha két rossz közül kell választanom, akkor melyiket akarom inkább? Még egy vetélést, vagy még egy sérült gyereket?
Azt hiszem, a sérült gyermek mellett csak olyan ember teszi le a voksát, akinek nincs gyermeke, vagy csak egészséges gyermeke van... Mert félreértés ne essék, mindennél jobban imádom a lányomat, de az élet (sorsok, emberek, élethelyzetek) amit általa megismertem, nem az a cukormázas bevonatú habcsók, amit önszántamból megnyalnék egy édességboltban.
És ez azért is érdekes, mert Cicó születése után még egyáltalán nem így gondolkodtam! Akkor azt hittem, ha a sors dobna egy down babát, azt is bevállalnám! Szóval azért kellett ez a három év tapasztalat ahhoz, hogy legalább az szépen letisztuljon az agyamban, hogy mi az, amit nem akarok.
Na, de vissza a címhez! Szóval ki fog helyettem dönteni?
A pár vélemény, amit kikértem, azért közelebb vitt ahhoz, hogy felelős szülőnek érezhessem magam (hehe), de estére be kellett látnom, hogy ez a dolog akkor is rajtam áll vagy bukik, ha az egész lakóteleppel kérdőívet töltetek ki, vagy a mindenhatóhoz fohászkodom megvilágosodás reményében... (Ez utóbbi csak egy költői kép, természetesen sosem fordulhat elő velem.) Éjjelre jutottunk oda, hogy akkor tegye hozzá Zoli is az elképzelését. Amúgy tudtam, mi az álláspontja, ő nem akarta/akarja az aminiót, jobban retteg a vetéléstől, mint én, pedig ez már tényleg komoly teljesítmény. Mármint engem felülmúlni a rettegésben.
Szóval azt mondta az utolsó szó jogán, hogy hát akkor végeztessük el, de ő ebben nem dönthet, ezt nekem kell tudni... Áááááá... Na, itt már tudtam, hogy tényleg senki nem lesz helyettem nagyon okos.

Végül döntöttem, és csodás mély álomban aludtam végig az éjszakát. Egyszer sem ébredtem, nem hánykolódtam, még pisilni sem mentem ki, ami amúgy már kötelező programnak számít három és négy óra között.
Hétfőn 10:40-kor szúrják a pocakomat. A babát nem veszélyezteti a tű, az egyetlen vetélési kockázatot az adja, hogy megrepedhet a burok. Péntekre lesz előzetes eredmény, a teljes koromoszóma tenyésztés azonban további két hét. Ez egészen meglepett, mert én végig azt gondoltam, hogy amnioval csak a főbb szindrómákra szűrnek, nem csinálnak teljes krom. letapogatást. Szóval azért ennek örülök, így azért rálátás nyílik arra is, hogy mi a helyzet a 17-es kromoszómával.
Aztán a vetélési kockázat a mintavétel után persze még egy hétig fennáll, azért ennek nem örülök. Mindenesetre most azt mantrázom, hogy Lelle egészséges, (aztán azt is fogom mantrázni, hogy nem vetélek el!) ez az egész csak egy komédia, amin majd jót mosolygunk pár év múlva.



*Elméletileg 13-án lesz a magzati szív uh. Elméletileg... Azt nem tudom, hogy amnio után érdemes-e még ezt is megcsináltatni... Illetve hogy egyáltalán lehet-e, két napos szúrt hassal...

Genetikai uh

Semmilyen félsz nem volt bennem, mikor nődokim elkezdte a vizsgálatot. Egyszerűen, hát nem is tudom... talán pont Cicó miatt. Vagy mert már annyira elfogadtam, hogy ha kudarc jön, akkor azonnal el kell engedni. Meg éppen ezért, kicsit próbáltam is érzelmileg távol tartani magamat ettől a terhességtől egy ideig. Ez a vérzésnél meg is fogalmazódott, ki is mondtam... hogy úgy sem tehetünk semmit, ha elmegy, el kell fogadni.
Aztán persze rendben is van minden. Azaz, ami ilyenkor szűrhető, azt szűrték is... Kiálltuk a próbát. Tarkóredő picike, orrcsont látható. Leszámoltuk az ujjacskákat is, a nézhető/látható szervei megvannak, működnek. Izeg-mozog, úgy pattog odabent, mint egy alacsony gravitációs térben a gumilabda. A méretei is jók, szóval semmi okunk az aggodalomra.
Aztán dokim jött a niftyvel. Na, mondom, neeem! :)
Meg aztán még a szívultrahanggal... hogy majd a 18. héten el kéne menjek, csak hogy biztosak lehessünk, stb. Eleinte ellenkeztem, hogy hát már megint egy plusz vizsgálat, megint kiadni egy rakat pénzt, amikor semmi nem indokolja. És ha sokat keresgetnek, még a végén találnak valami eltérést, akkor meg rághatom a kefét... Végül abban maradtunk, hogy az egyik legjobb magzati szívultrahangos ott dolgozik a kórházban, ahol szülni fogok, így sztk alapon dokim betol házzá. Hát, jó, mindegy is, bár nem szívesen, de rábólintottam. Utrót kezdhetem leépíteni és ha minden jól megy, dokimmal a 16. héten találkozom legközelebb.

Aztán másnap Istenhegyi Géndiagnosztika. Hát, bennem semmilyen flancolás nincsen, a sznobizmus legapróbb jelei sem mutatkoznak meg rajtam, szóval én pont leszarom a fotocellás ajtót (itt nem volt), az üveg recepciós pultot, klímát, mosolygós asszisztenseket... Tényleg tök nem érdekel, nem azért mentem ide, hogy fényesre nyalják a popómat, hanem  mert azt mondta a dokim, hogy itt dolgozik az a két szakember, akinek olyan percíz a munkája, hogy arra már érdemes alapozni. Hát de hogyismonjam... nagyon szimpatikus nekem ez a hely! A recepciósok nem negédesek, nem csöpög belőlük az álcázott kedvesség (erre számítottam, na!), minden flottul ment, elég volt csak a nevemet mondani, már be is indult a gépezet. Már vették is a vért, ott megkaptam a következő instrukciót, merre tovább. Pontban akkor szólítottak, amikor az időpontom volt, sem előbb, sem később. Bátorfy doktornál voltam, mert a mindenki által egekbe magasztalt Hajdú Krisztina szabadságon volt éppen. Hát így is nagyon jó volt! Ez a Bátorfi doki nagyon korrekt, precíz, aprólékos, mégsem szöszöl sokat, látszik, hogy rutinosan nézi a babaméreteket. És nagyon-nagyon szimpatikus volt nekem, hogy amikor belenézett Cicó leleteibe, és látta, hogy nem öröklött a krom. rendellenesség, akkor azonnal félretette a papírokat, hogy hát ezzel nincs is így teendőnk... Attól féltem, hogy majd elkezdenek problémázni, hogy de ez milyen szindróma, mitől, hogyan, hány éves vagyok, családi anamnézis, ésatöbbi. És hogy majd jól elmegy azzal az idő, hogy leragadnak egy olyan problémánál, ami elméletileg nem (és gyakorlatilag sem) befolyásolhat semmit ennél a terhességemnél. De nagy örömömre a tesóra koncentráltunk, és nagyon aprólékosan végignéztünk mindent.
Természetesen ő is azt állapította meg, hogy minden a legnagyobb rendben van, ami ebben a korban szűrhető, mérhető.
Nagyon bátran a látottak alapján saccolt egy kislányt. A saját dokim ezt nem merte megtenni egy nappal korábban. :) Hát, meglátjuk, igaza lesz-e, én mindenesetre örülnék, ha a fiú neveket félre rakhatnánk...
Persze, most ide írhatnám azt az elcsépelt közhelyet, hogy valójában mindegy a neme, csak egészséges legyen... Hát, persze, bizonyára... Ha pl biztosra tudom, hogy kisfiam lesz, akkor már valóban mindegy, csak arra gyúrnék lelkileg, hogy egészséges legyen. Nyilván, imádnám őt is. De most, amikor még nem biztos semmi... hát megmondom őszintén, ott, a vizsgáló asztalon, mikor mondta a doki, hogy neki inkább lányos a baba, kicsordult egy picur könnycsepp a szememből.
Egyrészt, tudom, van már egy lányom. Igen, van, és imádom, ő egy különleges gyerek, rajongunk érte, ő a mindenünk. De ahogyan mindenki, úgy én is egy átlagos kislány megérkezését vártam hónapokon át. És tegnap a vizsgálóban megint ennek az esélye csillant fel! Ez a tény persze semmilyen árnyékot nem vet sem Cicóra, sem arra a lehetőségre, hogy ettől még simán lehet fiam, úgy is jó lesz nekem! Csak hát nem tudok én sem kifordulni önmagamból... Kaptam ugyan három évvel ezelőtt egy kis csodalányt, ám ugyanazon a napon elvesztettem egy átlagosat... És félreértés ne essék, nem úgy tekintek erre a terhességre, mint valami kárpótlásra! Csak valahogy tegnap, abban a pillanatban azt éreztem, hogy hát mégiscsak sikerülhet nekem is... Na, mindegy, nem magyarázkodok tovább.
Másrészt meg az is van, hogy ezt a terhességet egészen eddig nem akartam magamhoz közel engedni, nehogy túl nagy legyen a pofára esés, ha megint elvetélek, vagy beteg, vagy akármi. Tegnap jött el az a pillanat, hogy végre elhiszem, lehet nekem is egészséges gyerekem, és tényleg terhes vagyok, tényleg szülni fogok, tesó érkezik, négyen leszünk, úristen a lakás...
Zoli... hát, asszem ő egy kicsit jobban szeretne fiút.. nem nagyon, épp csak annyira, mint én kislányt. És az úgy lenne egyébként igazságos, ha most kisfiúnk születne. Szóval én nem sajnálom tőle, jó lesz nekem úgyis... :)


Kombinált tesztet is megcsináltattam ott, meg is várhattam volna az eredményt, de elromlott valami gép... pfff, ez az én formám. Mindegy, este hívtak, hogy minden rendben, negatív az eredmény, küldik postán a papírokat róla.
A 19. héten megyek ide vissza a második genetikai uh-ra. Mindenkinek nagyon ajánlom a helyet, hatalmas képernyőn aprólékosan mindent végig néznek, magyaráznak, mutogatnak. A végén a teljes anyagot ami a képernyőn látható, cd-re kiírják, fotókat is nyomtatnak, és 4D-s kép is készül. És közben kedvesek, tárgyilagosak, segítőkészek. Szóval szerintem igazán megéri az árát. (A kombinált teszt nem, csak az uh! :))