Hát én sem vagyok különb...

Az van, hogy diszkriminálom az egészséges gyerekeket!
Durva dolog erre rádöbbenni, de ez van.

Van egy felettünk lakó kisfiú... Olyan három éves körüli, talán kicsit több. És hát jó eleven gyerek...
Tudtam, ha a földszintre költözünk, akkor azért az nem ugyanaz, mint amikor a negyediken laktunk, felső szomszéd nélkül... De bevallom, erre azért nem számítottam! Mert hogy az van, hogy fél ötkor haza ér az oviból ez a csöpp kis tündér királyfi, és onnantól kábé olyan, mintha a második világháború zajlana a fejünk fölött. Minden nap. Van, hogy este nyolc felé elcsöndesedik, de van, hogy nem, és akkor meg azt kell elviselni...
Kábé két hónapja laktunk itt, mikor este fél nyolckor ölembe vettem a lányt és felbattyogtunk egy emeletet. Hát hogy a kurvaéletbe lehet, hogy ennek a gyereknek az anyja hagyja, hogy ilyen esti órában az a kölök még doboljon? Jaja, mert van neki egy dobja is, hogy még egy kicsit mélyebbre lophassa magát a szívemben. Hát, mondom nekik, hogy cuki ez a dobolás dolog, meg hát milyen ügyes fiú, satöbbi... De ugyan, lehet azt, hogy este hét után NEM??? Erre vihog anyuci, ránéz a kreatív zenepalántára, és kérdezi tőle, hogy "lehet-e...?"
Egyrészt pofám leszakad... Erre szerintem az a válasz, hogy "persze, ez természetes", majd utána nézek a gyerekemre, és kérdezem meg őt is - látszólag, mintha lenne beleszólása - hogy, "ugye rendben lesz???"
Másrészt meg látom, hogy gyerek tök bamba, csak nézi a lányomat. Gondoltam, nyilván azért, mert Cicót mindenki nézi, hát mért pont a kedvenc felső szomszédom ne bámulná meg? Igaz?
Na, hát ennyiben maradtunk, konkrét választ nem kaptam, mindenesetre a dobolás pár napon belül megszűnt.
Ettől még a gyerek keresztül rohan a lakáson ezerszer, és bútorokat tologat (?), démonokat táncoltat... de legalább dobolás nincsen.
Jó, befogtam a számat, toleráns család, lehet velük tárgyalni, van közös nevező... (Vagy a kölyök ráunt a dobra.)
Majd terhességem első három hónapjában, mikor a hormonok úgy cikáztak a méhem és az agyam között, mint a villám, na, akkor habzott a szám időnként... Úgy üvöltöttem magyaráztam Zolinak, hogy vagy felmegy és a maga diplomatikus módján rendezi a dolgokat a szomszéddal, vagy én megyek fel, de akkor abban nem lesz köszönet!
Aztán Zoli csitított, mert ő ilyen, de nem tett semmit... mert ő (néha) ilyen... (ha szerinte lényegtelen vagy indokolatlan dologról van szó... de ez a bejegyzés most nem róla szól...)
És végül nem is kellett, mert nem túl régen a dolgok rendeződtek.
Jöttünk haza reggel - mittudomén honnan - és a kedves felső szomszéd anyuka (aki nem neveli a gyerekét, csak élnek, mintha barlangban...) meg az ő csepp fiacskája, éppen indultak az óvodába. A kapuban futottunk össze, most először láttam őket természetes fényben. Korábban mindig csak a lépcsőház homályában, futólag, egy szűkös "sziát" odavetve egymásnak.*
Na, hát és az van, hogy a gyerek meredten bambult maga elé, üveges tekintettel. Már megint, csak most ugye nem Cicót bámulta, hanem csak úgy bele a semmibe. Mi köszönünk megint előre - nyilván - anya reagál, - mert muszáj, gondolom csak azért... - gyerek meg semmi, tök homály.
Mondom Zolinak, hogy fura ez a gyerek... Tán beteg, sérült, akármi. Mondja Zoli, hogy ja, neki is nagyon gyanús...
És akkor jött pár hét, hogy nem haragudtam rá annyira, amiért cirkuszt csinál a fejem fölött minden nap. Valahogy türelmesebb, toleránsabb lettem az irányába. (Meg elértem a második trimet is, csökkent bennem a hormonális hullámvasút...) És rádöbbentem, hogy azért milyen igazságtalan vagyok már, hogy egy egészséges három évesre simán haragszom, és szitkozódom, és gyűlölöm az anyját, aki nem képes szólni a gyereknek, hogy szépen közlekedjen már, mert alattuk is laknak. És fröcsögök, dühöngök és utálom őket. Aztán mikor úgy tűnik, hogy a gyerek tán szegről-végről sorstárs, akkor egyből megbocsátóbb, elnézőbb vagyok. Fúúúúj, hát ez undorító. Mennyire elítélem a diszkriminációt, az előítéleteket, közben meg ugyanezt csinálom magam is, csak éppen pepitában.
Aztán bejött a jó idő, lekerültek a kabátok! Hétvégén sétálunk hazafelé, felső szomszédék (anya, apa, furi gyerek) is sétálnak haza, csak pont ellenkező irányból.
És hát mit látok... Mit látok???? Hát hogy ott is jön a kistesó! Anyának a pocakja minimum több, mint 20 hetes! Ááááááááá
A kibaszott életbe!!! Nincs mese, ezek ketten lesznek tesók, ketten trappolnak, ketten hajigálják a játékokat, dobolnak és gitároznak majd, én meg fogok itt őrülni!
Minden nemű együttérzés úgy párolgott el belőlem, mintha sosem lett volna az a pillanat a kapuban!
Max egy év... és utána? Hangszigeteljük a plafont... nincs mese, nincs más út... Ez már most elviselhetetlen. Ha dupláznak, tuti megbolondulok itt.
Na, de nem is ez a tanulság, hanem hogy nem ártana időnként komolyabb önkritikát tartanom...


*Amúgy anya is olyan furi nekem, de mindegy. Mindig mosolyogva köszönök neki, még úgy is, hogy egyébként habzik a szám a dühtől, hogy mé' nem szól a gyereknek, hogy kulturáltan közlekedjen a lakásban... De ő sosem mosolyog vissza, a hangja is olyan színtelen, élettelen, olyan mint egy múmia. Nyilván, semmilyen komoly következtetést nem vonhatok le abból a néhány lépcsőházi találkozásból... de akkor is...