Másik élet

Holnap már három hetes Lelle, jól elmaradtam itt a bejegyzésekkel. És most sem fogok mindent pótolni... Szüléstörténet Lucánál.
Szülés után 3-4 nappal már éreztem, hogy igen, újra egyedül lakom a testemet, és ez valami szuper érzés! Tudok guggolni, hajolni, hason aludni, fájdalom nélkül átfordulni az ágyban - na, nem mintha erre lenne lehetőségem, ha van esély aludni, akkor azt a pár órát totál kómában töltöm, abban a pózban ébredek, ahogyan elaludtam - ülve keresztezni egyik térdemet a másikon, imbolygás nélkül ki- és beszállni a kádba, ésatöbbi. Csodás! Újjászülettem, komolyan, nekem ez ajándék. A vizesedés 3-4 nap után visszahúzódott, a kezem sem zsibbad. Az egyetlen, ami még a terhesség szimbiózisára emlékeztet, az az ujjbegyeimben megmaradt bizsergés. Jobb kézzel már jó vagyok, a bal ujjaim még picit érzéketlenek. Hát majd elmúlik ez is. De csodásan vagyok, nem nyögök teregetés közben, tudok emelgetni, sétálni. Na, nem cifrázom tovább, a lényeg, a szülés megváltás volt már.
Amúgy gigantikus hasam volt már a végén, akkora voltam, hogy az nem is világháló képes, szóval fotót nem töltök fel.
Jelenleg +10 kg-val rendelkezem a kiinduló súlyomhoz képest. Ez nem tetszik. A diétát elhanyagoltam a végén, ez meg is látszik a súlyomon, helyes kis hurkáim vannak itt-ott, összességében meg egy jól lakott galamb képét tükrözöm. Mondjuk ez most nem izgat annyira - még - hamarosan vissza térek a diétához, és akkor úgyis leolvadnak majd a dekák, mert ez a diéta ilyen... Hát ennyit a fizikai oldaláról, most jöjjön a nehezebbik, az érzelmi.
Néha nagyon jól vagyok! Csak ülök a kanapén fél napokat, az ölemben a szuszogó Lellével, és csak nézem, hogy úristen, de szép, de tökéletes, de átlagos, de csodálatos. Néha meg nagyon szarul vagyok, igazi mélységekbe zuhanok, és újra bejárom a pokol összes tornácát, amit végig látogattam az elmúlt 3,5 évben. Ilyenkor persze Cicó van porondon, hogy hát ha lehet egy Lelle, akkor a másik miért született másként, miért nem indulhatott ő is ugyanarról a startmezőről mint a kisebbik, stb, stb... Az igazságérzetem kibaszott csorbát szenved minden nap, mióta Lelli megszületett. Bűntudatom van, amiért Cicót nem tudtam szoptatni, Lellit meg tudom. Amiért az első három hét anno a kórházé volt, Lellével meg itthon töltjük édes kettesben, magabiztosan építgetve az anya-gyermek kapcsolatunkat. Már most fáj minden játszótéren eltöltött idő az egészséges gyerekkel - pedig hol van az még... -, mert a másiknak az nem adatott meg. Fáj látni, hogy pontosan egy év múlva Lelli ugyanezeket a ruhákat fogja hordani, amit most a 3,5 éves 'nagylány'. Szomorú dolgok ezek. Bár pontosan tudom, hogy nem tehetek ezekről a különbségekről, mégis néha gombóc gyűlik a torkomba, mikor eszembe jut, Cicónak mennyire más minden...
A másik meg, hogy két gyerekes anyuka lettem, és az úgy lenne jó, ha ketté is tudnék szakadni. Nagyon hiányzik Cicó. Egész nap a bölcsiben van, ahol csodásan érzi magát, haza sem akar jönni délutánonként. Mindig maradna még játszani, mikor Zoli érte megy. Hiányzik az együtt töltött idő. Hogy mindig együtt mentünk boltba, dm-be, zöldségeshez, hogy aztán együtt hazasétáltunk, ki-ki a maga lábán, ugyanazt a babakocsit tolva. Az együtt ebédelés a kisasztalánál, aztán a mosakodás, délutáni alvás. Meg az együtt főzések is hiányoznak. Na, hát minden megváltozott, túl hirtelen, átmenet nélkül. Nagyon furcsa, hogy nincs velem, és még furcsább, hogy hirtelen egy másik gyerekkel járom be a szokásos bevásárló kört délután. És hát nem akarok én sápítozni, pontosan tudom, hogy ez az élet rendje, egy 3,5 évesnek már el kell szakadni anyától, közösségben a helye, 'rendszert' kell tanulnia. Csakhogy én még a beszoktatását sem hevertem ki igazán, és már meg is érkezett a kisebbik, és ezt a helyzetet sem szoktam még meg. Hirtelen belecsöppentem egy bűntudattal teli életbe, ahol mintha elvették volna tőlem az egyiket, és helyette adtak volna egy másikat. Jó, hát nem rázza a testemet a depresszió okozta görcsös sírás, ilyesmiről szó sincs. Csak azt hiszem kicsit több idő lesz elrendezni magamban a dolgokat, mint számítottam rá.
És az anyai hormonok, na, azok sem teszik könnyebbé... Ez most egy egészen más élet, mint amit eddig éltem, és egyelőre - bár élvezem a Lellével töltött időt - nem igazán találom benne a helyemet.
Na, meg majd jövök ám gyakrabban sopánkodni, mert ez egy ilyen hely. Jó itt rinyálni, megnyugtat.

Bátyámnak ajánlom

Hajnali 4 körül szoktam ébredni, és már nem tudok visszaaludni. Vagy ha mégis, akkor már csak kint a kanapén 1 órácskára. De többnyire ilyenkor ezer gondolat száguld át az agyamon, és sok köztük a villanásnyi kép a gyerek/kamasz koromból.
Azt hiszem, ez szervesen kapcsolódik a legutóbbi bejegyzéshez, csak más a téma. (Így az ismeretlenek számára ez a bejegyzés sem lesz túl izgalmas.) De a lényege ugyanaz, előjönnek az emlékek a múltból, meg az élethelyzetek is, amik sosem kerültek helyre a lelkemben. Van az a Junkies nóta... "Egy illatról bevillan egy hangulat, az agyamban újra él a pillanat..." - Na, hát pont ez az érzés kerít hatalmába minden hajnalban. (Kurva terhesség, hogy nem hagy aludni.)

Forgolódok a sötét szobában álmatlanul, és egyszer csak hallom, ahogy reccsen a parketta a nagyszobában.  Nem ebben a lakásban, hanem ahol felnőttem, egy budai bérház tetőtéri lakásában. Ahogy jön ez a téveszthetetlen hang az agyamba, mint valami gong, egyből elő hív ezer emléket. Az emlékek, amiket nem is akarok felidézni. Így a gondolataimat inkább a szagok, az ízek, a formák, a fények és a hangok irányába terelem. Nem tudom mi az oka, de az utóbbi időben százszor bejártam gondolatban annak a lakásnak a szobáit. Benéztem a spejzba, hogy van-e krumpli a földön a zsákba. Kinéztem a kisszoba ablakán, néztem a barnuló szélű gesztenyefa leveleket, amik a negyedik emeletig törtek. A wc ablakán át felnéztem az égre, és vártam, hátha valaki besétál a látóterembe. Örök félelmem volt, hogy valaki járkál a lapos tetőn, és belát a budi ablakán. (Volt is erre példa...)
És ahogy lassan végig járom a lakást (amit pár éve eladott a család) gyermek és kamaszkorom meghatározó emlékeinek hangulata jár át. Hiányzik az a lakás.
Sosem szerettem, míg ott éltem. Nem szerettem a lakás neszeit, fényeit. És most mégis sóvárgok utána, hetente többször is bebarangolom hajnalonta, mintha valamire választ keresne a tudatom, mintha ott lelném meg a magyarázatot.
Azok a csalhatatlan lakás neszek. Minden otthonnak meg vannak a maga hangjai. Amiket megszokunk, amik természetesek lesznek. A hűtő halk morajlása, a parketta recsegése. Ezer kis apró nesz, amik otthonná tesznek egy lakást. Amiket csak a bent lakók ismernek.
Én hajnalonta most azt hallom, ahogy abban a lakásban valaki leejt egy kanalat a konyha kövére. Hallom, ahogy felkapcsolódik az előszobában a villany, az a a hang, ami a kapcsoló átbillenését kíséri. Hallom a galambok turbékolását a belső udvarról, és hallom, ahogy az előszoba ablaka csukódáskor átbillen azon a fém pöckön, ami a becsapódást akadályozza meg.
Hallom, ahogy borotválkozás után valaki a mosdó széléhez ütögeti a borotvát, és érzem a gyógyszeres szekrény szagát is. Hallom, ahogy lobban a gáz a bojlerben, sőt, még azt is hallom, ahogyan kicsi gyerekkoromból a gombbal nyomós tévén csatornát váltottunk. Az a kattanás. Beégett a tudatomba.

Itt van az agyamban a hang, ahogy a kisszobában betolod az ágyneműtartót az ágy alá. És hallom ahogy fordul a kulcs a zárban, zörög egy kulcscsomó a cipős szekrényre érve. Látom a piros műbőr táskát a gázóra tetején, amiben a zsebkendőket tartottuk. Látom nagypapát, ahogyan a konyhában kék-fehér csíkos pizsamában a meleg konvektornak támaszkodik, betegen. Nem értem, miért ez a kép ugrik be róla, nagyon régen volt. Nagyon régen. És érzem a szagokat is, meg az illatokat. Itt van az orromban, mikor nyáron napokig ketten voltunk otthon, egyikünk sem nézett a spejzba, ahol már javában rohadt az a szatyornyi krumpli. És látom a fényt is, mikor felöntöttük benzinnel a konyha kövét, és meggyújtottuk. Gyönyörűen égett egy jól körülhatárolható körben. Meg kellett ismételni.
Hallom, ahogyan az ablakon át kimászol a tetőre, és a lépteid alatt elmozdulnak a tetőcserepek. Hallom a kisszoba ajtajának csukódását is. Nagymama ruhásszekrényének ajtaja nyikorog, kattan a konvektor a szobában, ahogyan melegszik. És látok ezer képeslapot a falon. A karácsonyfák... a méretük egyenesen arányosan csökkent, ahogyan mi növekedtünk. Összetöpörödő gyerekkor.

Éveket ugrál az agyam egy-egy pillanat között, és elsodornak az érzések is, amik átjárták azt a lakást. Nem szerettem, most mégis hiányzik. Nincs hova nosztalgiázni menni, nincs senki, akivel ezt meg lehetne beszélni. Hajnalonta újra és újra teret engedek ezeknek a villanásoknak, hagyom, had bontakozzon ki a hangulat. Mégsem csillapodik - mégsem halkulnak ezek a neszek az emlékeimben. Talán a terhesség hozza elő, nem tudom. Mintha nem tudnék lezárni egy korszakot. Egy olyan korszakot, aminek legalább 10 éve vége van már számomra. És mégis most jönnek elő ezek a képek, érzések. Nem is értem. Te biztos rosszabbul viseled.

Nemsokára visszakapom a testemet

Jó gyorsan telik az idő a 30. hét óta, már sokszor el is tévesztem, gondolkodnom kell rajta. A védőnő (aki szerintem hülyének néz engem - mindegy, nekem sem ő a kedvencem) is kérdezte, hogy hol tartunk, és hát bemondtam pár számot, mire eldöntöttem, hogy hányadik hétben is járok valójában.
Van egy csomó téma, amit szeretnék bővebben kifejteni, de az az igazság, hogy már semmi türelmem itt ülni a gép előtt, és írogatni. Ezért a döcögős hírfolyam Cicónál is.

Ez az augusztusi hőség egyértelműen a terhes nők ellensége, én legalábbis merényletnek éltem meg. Nem is tudom, érdemes-e leírni a nyűgöket. Tulajdonképpen a meglévő "sérelmeim" fokozódtak elviselhetetlenségig. A legnagyobb kánikulában már úgy bedagadt a lábam, hogy a bokacsontom sem látszott. Aztán ahogy hűlt a levegő, úgy szépen leapadt a víz is.
Ami viszont nem függ össze az idővel, az a kéz zsibbadás. Az ujjbegyeim már érzéketlenek, éjjel nagyon gyakran ébredek, hogy zsibbad a kezem. Ma hajnalban már az alkaromat sem éreztem, olyan volt könyéktől lefelé, mint egy érzéketlen, nehéz bot. Fel kellett kelnem, hogy újra beinduljon a vérkeringés, vagy mittudoménmi... A fésülködés, fogmosás, késsel szeletelés, ásványvizes üveg kinyitás, erős, nyilalló fájdalommal jár, ha egyáltalán érzékelem az ujjaimmal, amit csinálok.
A térd ízületem is kipurcant. Hajolni nem tudok a hasam miatt, guggolni meg a térdem miatt. Ettől függetlenül persze muszáj, szóval kurvaélet.
Elért az óránkénti pisilés is, és a gyomorsav is gyakran visszaköszön esténként. Bár az nem annyira durva, eléggé lent van a hasam, nem sokat zavar be a gyerek a gyomrom környékén, szerencsére. (Így legalább jó sokat tudok enni, és ezt meg is teszem, válogatás nélkül.)
Aztán volt még ez az utolsó felújítás hullám is, nem élveztem, minden nap azt kívántam, bár csak átalhatnám az egészet egy hűvös szobában.
Na, nem is panaszkodok tovább, mert arra jöttem rá, hogy tényleg minden terhesség más(képp szar). Mostanában már mondogatom Zolinak, hogy szokjon hozzá, hogy sosem lesz fiús apuka, mert én ezt tuti nem csinálom újra végig. Aztán mindig rádöbbenek, hogy mindegy is, mert Cicóval is szar volt, meg most is szar, csak mások a nyűgök. Ha újra terhes lennék, tuti, hogy nem vesemedence gyulladásom lenne, vagy 30 kiló hízás, vagy kéz zsibbadás, vagy nyári kánikula. Ezek mind nem lennének, helyette lenne mondjuk aranyér, meg egyéb nyalánkságok, amit most elképzelni sem tudok. Szóval tényleg mindegy. Szoktam mondogatni, hogy a terhesség nem nyár-kompatibilis állapot, de most, így a 36. hétre rájöttem, hogy igazából nem a nyárral van baj, hanem velem, mert én nem vagyok terhes-kompatibilis. Minden más tök normális.

De nemsoká már újra egyedül használom a testemet, és dejólesz!
Nekem ez ilyen alien állapot, én furán élem meg a magzatmozgást, mindig rácsodálkozom a hasamra mikor hullámzik, és idegen az érzés, hogy néha ki tudom tapogatni a popóját, talpát. Cicónál ez nem volt a sok víz miatt, sőt, Cicó ilyenkor már javában rácsodálkozott az inkubátor plafonjára. (34+6-ra született.)
Mostanra az egész hasamat betölti, van, hogy egészen hátul, a vesék irányában kotorászik, és ezzel egy időben a bordámnál is mozgást érzek, a popóját meg a hasfalamnak feszíti.
A legrosszabb ám az egészben, hogy teljesen leszívja az energiámat, egész nap csak feküdnék és/vagy aludnék, mint az első trimeszterben. Hiába ébredek éjjel többször, még így sem panaszkodhatok, simán alszok 7-8-9 órákat. Mégis úgy ég a szemem, mintha egész éjjel egy füstös kocsmában piáltam volna.

Na, de vissza az alien érzésre. Akartam már erről írni többször is, csak a sok panaszkodással mindig elmegy az idő. Szóval sok nő mondja, meg írja, hogy ő beszélgetett a magzattal, meg hogy építik a kapcsolatot már terhesség alatt is, meg ilyenek. Hát én ilyet nem csináltam Cicóval sem, meg most sem. Én nem vagyok ez a hasamhoz beszélő fajta. Viszont úgy érzem, hogy a részem, tehát a gondolataim meghatározzák, nem is kell ide sok beszéd.
Amikor Cicó megszületett, akkor például nagyon zavart, hogy mások fogdossák. Nem csak az orvosokra gondolok, hanem a családra is. Eleinte nagyon féltékeny voltam mindenkire, nem akartam, hogy más ölbe vegye, meg tutujgassa. Mert úgy éreztem, hogy ő csak az enyém, az apjáé sem! Bennem volt, belőlem lett, az én testem része, hogy is gondolják... Aztán ez persze elmúlt, meg hát normális ember módjára tudtam kezelni a dolgot, nem téptem ki senki kezéből anyatigris módjára. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nekem nem jön ez az anyai ösztön a terhesség alatt, csak utána. Utána viszont nagyon. Nekem akkor válik valósággá mikor megszületik, addig olyan, mint a karom (amelyik éppen zsibbad), vagy valamelyik belsőszervem, vagy mittudomén.
Aztán ezen persze sokat gondolkodtam, és leginkább az foglalkoztatott, hogy visszafelé ez vajon miért nem működik? Hát tudom a választ, nyilván. A csecsemő nincs még tudatában ennek az állapotnak, míg az anya igen, mikor terhes, meg szül, meg etet, meg tök feladja az életét egy másikért. És innen már csak egy lépés volt, hogy pontot tegyek magamban az anya-gyermek kapcsolat rejtélyére. Szerintem ez egy egyirányú zsákutca. És kész. Ez a következtetés valószínűleg a saját élethelyzetemből adódik, és most elég kuszának tűnhetnek a gondolataim, mivel a saját gyerekkoromról és családi viszonyaimról nem írtam még sehol. De majd kifejtem ezt is, talán nem is olyan sokára. Szülés után majd nyilván tobzódnak a hormonok, és mint valami fekély, úgy fog kifakadni belőlem a saját nem létező kapcsolatom az anyámmal.
Sokat foglalkoztat mostanában, hogyan is lehet hátat fordítani, hibáztatni, okolni, meg nem bocsátani, önmagunk sérelmét a gyerekünk elébe helyezni. Nem vagyok bölcs sem koromból, sem tapasztalataimból adódóan, de így a második lány érkezésére nagyon erősen megérett bennem a gondolat, hogy onnantól, hogy valaki anya lesz, ez lesz az első állapot, amit meg kell élnie minden pillanatban. Minden alárendelődik a gyereknek. És most nem a gondozásra gondolok, hanem minden másra. Amikor már a gyermekeink önálló, autonóm emberek lesznek, mikor már saját döntéseik, saját elképzeléseik lesznek, akkor is az az elsődleges. Nekem majd ezt kell mindenek elébe helyezni, és csak utána jöhetnek a saját gondjaim. Pontosan azért, mert ő/ők belőlem lettek, az én részeim. Ha ők hibáznak, az olyan, mintha én hibáznék, ha ők sikeresek, az olyan, mintha az én sikerem lenne. De sosem várhatom, hogy ez fordítva is működjön, hiszen ez a "belőlem fakadás" érzése csak bennem létezik, csak én éltem meg, ők tudatosan soha.
Jaj, így átolvasva úgy érzem, nem sikerült elég világosan fogalmaznom. Na, majd szánok ennek egy külön bejegyzést, ha megszültem.

Az a baj, hogy sokkal több a leírandó gondolat a fejemben, mint amennyit van időm/kedvem/energiám itt kifejteni. Így most olyan, mintha nagyon hadarnék, írásban.

Aggályok, de semmi extra

A kezembe kaptam a leletet, és az van ezzel a pm eltéréssel, hogy valójában nincs is eltérés, mert a két labor két különböző mértékegységben mért, ezért van különbség az értékekben. Így mindkettő tartomány alatt van, tehát mindkettő esetben ér az alaulműködés. Csak a dokim a telefonban ezt nem mondta, mármint a tól-ig tartományt, csak az értéket. Szóval ez megoldódott, valóban alulműködök... Pedig már reménykedtem... namindegy.
Az antibiotikumomat is megkaptam a húgyúti fertőzésemre, szóval megint rendületlenül szedem a gyógyszereket. Klassz dolog a terhesség!

Írok már az aggályaimról is, mert kezdenek fojtogatni. Lehet, hogy Cicónál már írtam ezekről, nem emlékszem pontosan.
Az egyik ez a beszoktatás dolog a bölcsibe. Nagyon aggódom miatta, hogy nagyon rosszul fog kijönni a lépés, és őt pont akkor kell majd beszoktatni, amikor megérkezik Lelle is. Rettegek tőle, hogy nehogy a kis lelke sérüljön ettől a helyzettől. Megpróbáltuk apránként előkészíteni a terepet, de szerintem csak rosszabb lett a helyzet. Megvettük Cicónak a 'nagylányos' ágyat, hogy szakadjon el a rácsostól, és örömmel adja majd át a hugicának, ha eljön az ideje. Ebből az lett, hogy eddig egy percet sem volt hajlandó aludni benne, éjjel-nappalra 'átköltözött' a franciaágyba. Tegnap este mondtam neki, hogy még olvasunk egy mesét, aztán megy aludni. Kérdeztem, hogy hol alszik majd? A saját ágyában, vagy a nagyágyban? Magára mutatott. Mivel ez így nem volt egyértelmű, gondoltam segítek neki a pontosításban, és az új ágyra mutattam, hogy - Akkor ma éjjel már ott alszol? Aszondja, Nem! - és a franciaágy közepére mutat... Tehát ő úgy gondolja, hogy az ő ágya a mi ágyunk. Arra a kérdésre, hogy akkor ki fog a 'nagylányos' ágyban aludni, közölte, hogy Apa!. 
Szóval így állunk, gyakorlatilag beköltöztettük a lányt a franciaágyba... nem tudom, ez hogyan fog megoldódni. Délután igyekszem vele a nagylányos ágyban lefeküdni, hogy szokja a helyzetet, de nem sokat vacakol, egyszerűen lemászik és átmegy a franciaágyra. Nem tudom, hogyan kéne megoldani a helyzetet.
A másik a felújítás. Úgy néz ki, hogy augusztus utolsó hetében kiépítik az egyik falat és leteszik az új padlót a nappaliban (ekkor jönnek majd pofavizitre a bölcsiből is, fasza), és szeptember első hetében meg beépítik a konyhabútort. Ez már a beszoktatás hete. Ekkor már 35-36 hetes leszek, remélhetőleg nem tombol majd a hőség, mert azt nagyon rosszul viselem. Eleve nem tudom, hogyan fogom ezt végig csinálni, ez önmagában olyan terhességi kor, amiben még sosem jártam, semmi tapasztalatom nincsen. De már most rohadtul elegem van az egészből, nem tudom, mi lesz egy hónap múlva...
Mondtam is Zolinak, hogy nagy valószínűséggel letehet arról, hogy neki valaha fia lesz, mert én ezt még egyszer tutira nem csinálom végig. Hát elég csalódott fejet vágott.
A szülésre sem készülök igazán, se lelkileg, se fizikálisan. A fészekrakó ösztönöm heteken át abban teljesedett ki, hogy hetente két-három listát írtam, hogy mit kell még megvenni, mit kell még elintézni. Aztán ennyi. Kidobtam a cetliket, és írtam újakat. Most a héten ugyan beszereztem pár fontosnak tűnő apróságot a kórházi csomagba, de azóta is ott áll a szatyorban a cucc az előszobában. Még csak ki sem pakoltam. Egyszerűen nem vagyok képes ezzel foglalkozni, pedig nagyon kéne, nehogy úgy járjak, mint Cicóval, hogy javában vergődök a szülőszobán éjjel egykor, míg Zoli pánik szerűen dobálja be a cuccokat itthon egy sporttáskába és siet vissza hozzám a kórházba.
Meg kell is még pár tényleg fontos dolog, szóval nem kéne elhanyagolni... Na, majd hétvégén.
Aztán itt van még ez a szoptatás dolog is, ami egyre gyakrabban motoszkál az agyamban. Cicó ugye nem szopott egy percet sem... Nekem befelé forduló mellbimbóm van, szóval még az sem derült ki anno, hogy egyáltalán képes lennék-e a szoptatásra. Bimbi kiemelővel sem tudta megszívni a cickót, szóval a fene tudja... Persze, a költözés óta azt se tudom, hova lett az a kiemelő, tehát abból is újat kell venni. Pff... Na, de a lényeg, hogy milyen fasza lenne, ha sikerülne. Tényleg örülnék neki, bár nem lesz miatta álmatlan éjszakám ha Lellének is fejni kell pár hétig, aztán ha elapad a cucc, akkor tőlem jöhet a tápszer, én ebből nem csinálok lelkiismereti kérdést. Csak hát jó lenne, na.
Hát kezdenek felszaporodni az elintéznivalók, én meg képtelen vagyok felvenni a ritmust. Teljesen el vagyok kényelmesedve, délutánonként alszom 1-2 órát, este már semmit nem csinálok mert fáj a pocak (ez már általános, akkor is így van, ha jó idő van, mint most, hogy nem tombol a nyár. Ha meleg van, na, akkor meg tüzet okádó sárkány vagyok.) Az az igazi baj, hogy egy prioritást sem tudok magamban felállítani, hogy mit milyen sorrendben intézzek... Csak sodródok itt a cetlik közt, pedig rendet kéne rakni az agyamban.
Villanyszerelővel a konyahai világítást ki kéne alakíttatni - ehhez egyeztetni kéne persze. A fal építőt fel kéne hívnom, hogy kb. milyen költsége lesz ennek a bulinak, mert még ezt sem tudjuk. A padló burkolatot meg kéne venni, a konyhai gépeket szintén. (Erre még nincs meg a pénz, még pár hét.) Vizest is kéne intézni, hogy egyből üzemképes legyen az új konyha, ha már be lesz építve.
Ki kell logisztikázni, hogy mi hol leszünk, mikor szét lesz kapva a nappali... És hol lesz Cicó, mikor mi szülni megyünk?
Lelle érkezéséhez még venni kell pár dolgot. A gyerekszobát, ami most éppen a mi hálónk is, apósom meg Zoli holnap, holnapután glettelik. Hurrá, legalább ezen túl leszünk! Szóval nagyon sok a teendő, én meg itt cöccögök, semmit nem intézek. És közben meg lassan valósággá válik a kistesó. Jaaaj.

Ja, meg mindig elfelejtem... barátnőmnek kölcsön adtam Cicó első kocsiját, két éve használják lassan. Meg kéne tudakolni, hogy egyáltalán milyen állapotban van, használható-e még, mert nem vennék új babakocsit, ha nem muszáj... De olyan fasza a helyzet, hogy kb. két hónapja erdélyben van, neten hiába keresem, nem reagál semmire. Az ő férje csinálja a szerelőfalat a konyhába,  így vele sem tudok kommunikálni, valószínűleg ő is a családdal van még mindig... Mielőtt elutazott a férj is, szólt, hogy nem lesz itthon. Szóval nem arról van szó, hogy ellinkeskedi itt a dolgokat. Csak hát nem gondoltam, hogy ilyen soká marad...

Ez egy nagyon boldog nap!

Egyrészt kábé 20-25 fok van... ez már önmagában ajándék!
Na de az okozza a hirtelen boldogsághormonok felszabadulását, hogy nem tudtam megvenni a szokásos cm ivójoghurtomat. Jó, ez inkább dühítő volt, de ez indította a lavinát.
Mentünk Cicóval a szokásos bevásárló körünkre, és a sparban szoktam venni ezt a joghurtot. Nem tudom milyen márka, valami no name, csak a dobozáról szoktam felismerni, látom a polcon és már dobom is a kosárba. Nagyon szeretem, mert sokkal finomabb, mintha én csinálnám itthon a natúr joghurt + gyümölcs kombót, meg ugye benne van az a kényelem is, hogy hát végre valami, amit közértben lehet kapni, édes, és még én is megehetem/ihatom. Szóval főnyeremény nekem ez a cucc. Meg a lány is szereti amúgy...
Na, de az volt, hogy a hatodik érzékem ma közbelépett, és valamiért rápillantottam az összetevőkre, mielőtt a kosárba tettem volna, és látom ám, hogy az édesítőszerek mellett megjelent a cukor is, mint összetevő. Hát kicsit dühös lettem, hogy a fenébe lehet így elrontani valamit, akkor minek bele az édesítő ha becukrozzák? Rohadjanakmeg, visszatettem a polcra. (És ha eddig nem cukrozták, akkor most meg minek?) Mivel már megint napok óta kívánom az édességet,* így konkrétan a világ legnagyobb szemétségeként éltem meg ezt a becukrosított joghurtos témát. Dühömben áttoltam a babakocsit a csokis sorba, és vettem egy mogyorós milkát, aztán túrórudit - jó, ezt a lány ette meg - aztán tettem egy kis kitérőt a mogyorókrémek felé. Szóval mivel nem volt, csak picit cukros joghurt, így bosszúból bezabáltam sok cukrot! Annyira durva, hogy például a spartól hazáig simán elfogy egy fél tábla csoki, ha a terhes nő nem figyel... Meg aztán itthon kentem vastagon a tk rozskennyérre a mogyorókrémet. - tiszta pazarlás...  Nem is tudom, mit becstelenítettem meg valójában, a mogyi krémet, vagy a tk kenyeret? - Egyébként szerintem én legalább 10 éve nem vettem mogyorókrémet. Az élelmiszeripar legnagyobb szemetének tartom, tényleg nagyon ritkán eszek, egyáltalán nem jellemző. Viszont már hónapok óta erről fantáziálok, és olyanokat mondok az orvosomnak, hogy szülés után a somlóit mogyorókrémes kenyérrel fogom enni, az tuti...!
Na, meg az van, hogy Cicó is szűz volt eddig mogyorókrém tekintetében, de most megtörtént a beavatás, és hát kétség kívül ízlett neki a cucc! Meg Lelle is boldog ficánkolásba kezdett a pocakban, mikor magzatvizet ért a gigantikus cukor mennyiség - vagy annak az íze - szóval volt ma bódogság idehaza! Persze, maradt bőven ilyen ördögtől való finomság, úgy gondolom, hogy apránként majd elnyalogatom szülésig... Igen, elnyalogatom, mert elegem van.
Egyrészt hiába figyelek az alapanyagokra, így is kúsznak fel a kilók. +15-nél tartok, és elegem is van ebből. Másrészt meg egyszerűen tök jók a labor eredményeim a cukrot illetően, szóval na! Nem akarok én ennyit vergődni már ezen a cukor témán. Mostantól felmentem magam, és nem lesz bűntudatom, ha fehér kenyeret kell enni, mert képtelen vagyok a hőségben tk-t sütni, vagy ha megkívánom a csokit, akkor meg is fogom enni. Remélhetőleg így elkerülöm ezeket az irdatlan zabálási hullámokat.**  A cukrom nem hinném, hogy kiakadna pár megingástól. A súlyomnak meg már úgyis lőttek, olyan vagyok, mint egy hordó.
Szóval elégedett vagyok, fejbe kólintott a sok cukor, itt vigyorgok mint a vadalma, Lelle is boldogan mocorog most, szinte simogatja a gyomromat alulról - most nem fáj, de fúúú a péntek olyan volt... se ülve, se állva, se sehogyan se, én leírni sem tudom... nem tudom, mit csinált odabent, de a sírás határán voltam a fájdalomtól. - és Cicó is békésen alszik a szobában, szerintem csodás mogyorókrémes kenyérrel teli ültetvényen ugrál álmában!

Aztán majd írok még érdekeset is, mert hogy két különböző labor, két különböző pm eredményt produkált nekem múlt héten. Nem az a gond, hogy eltérés van, hanem az, hogy az egyik szerint gyógyszert kell szednem, a másik szerint meg egészséges vagyok. Ma megyek majd este a dokimhoz, - mert baktérium van a vizeletemben. Sok!! Hurrá!! -  megpróbálom megfejteni, hogyan is lehetséges ez. Mármint a pajzsmirigyes eltérés. Kíváncsi vagyok nagyon, remélem nem felejtem el, és holnap majd le is írom ide, hogy mit derítettem ki!

* Vasárnap este Zoli ment a trafikba cigit venni. Kérdezem tőle, hogy esetleg valami csoki félét lehet azon a helyen kapni? Mert ha igen, akkor hozzon már nekem valamit, legyen olyan nagyon kedves. Hát az arcát nem láttam, de el tudom képzelni az arckifejezést, ami a felháborodott kérdését kísérte: Cukrosaaaat??? Hát igen, bammeg, cukros csokoládét akarok enni!
Kaptam egy tábla milkát. :)

**Jó, bevallom, szégyentelenül sokat ettem most, de komolyan. Tiszta horror volt például, ahogy téptem fel a milkát mikor kiléptünk a közértből... És akkor azt még nem is mondtam, hogy vettem egy sárgadinnyét is, amit akkor tervezek felvágni, ha kicsit ülepedett a pocakomban a mogyikrém... tehát nemsokára...

Panasz, panasz

Tegnap rájöttem, hogy a terhességben egyetlen dolgot tudok majd igazán pozitívan értékelni.
Azt a pillanatot, amikor vége lesz.
Tudom, hogy ilyen igazi hisztis picsának tűnök - és mit szépítsem, mostanában az is vagyok -, de tényleg rohadtul elegem van. Nem én uralom a testemet, ezer nyűgöm lett ezzel a kurva meleggel. Minden bajom van, a 28 fokos lakásban, a kanapén ülve is izzadok, mint egy ló. Pedig ez igazán nem egy trópusi klíma, mint ami az előző lakásban volt. Többnyire úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, hacsak nem csinálok olyan kereszthuzatot, ami leviszi a fejemet. (Meg a gyerekét is.) De ha kint a szellő se jár, akkor hiába is tárom ki két irányba az ablakokat, maximum a 37 fok ömlik befelé.
Tegnap mostam öt adagot, hát nem nagy kihívás, csak be kell szórni a cuccokat a gépbe, aztán ugye a technika elvégzi a munkát. A teregetés se volt nagy ügy, mert függönyöket, ágynemű huzatokat mostam. Aztán délután főztem. Hát ennyi volt a napi progi, de ebben is úgy elfáradtam, sajgott minden porcikám estére. A hasam kemény lett és feszült, a bőr szinte le akart pattanni róla. A derekam hasogatott, az ujjaimban az ízületek fájnak, de mindegy is, behajlítani úgysem tudom, mert virslire dagadtak a víztől. Lelle persze változatlanul nagyon aktív - ami jó, csak éppen nekem már időnként fájdalmas...-, már 1-2 hete ugyanabban a pózban lehet, mert mindig ugyanúgy aszimmetrikus a hasam ha fészkelődik, és mindig ugyanott érzem a rúgásokat is. A múlt heti és a hétfői uh-n is fejvégű volt, ugyanabban a tartásban. Hát remélem is, hogy már nem ficánkol ki ebből a pózból. Jó lenne, ha legalább emiatt nem kéne aggódni, bár tudom, hogy még bőven van helye, simán beállhat ellentétesen a 35. hétre. Na, de nem is ezt akarom írni, hanem hogy így ha a fejéhez emeli a lábát és úgy rugdos, akkor pont egy olyan részen éri a hasamat, ami nagyon kellemetlen. És mikor oldalt fekszem, és olyankor csinálja, na, akkor ugrok egyet az ágyon.
Cicó sem kímél. Letelepszek a kanapéra pihenni, mellém mászik, meg rám. Aztán közli, hogy inni kér. Lemászok a kanapéról, hozom az innit a konyhából. Kissé hajolva állok mellette - ez alhasi fájdalommal jár nekem, de nem baj -, ha borítaná a poharat, el tudjam kapni. Belenyal, közli, hogy nem kell. Leteszem a poharat, megint elhelyezkedek és két perc múlva megint mutogat a pohárra, hogy ő baromira szomjas. Akkor újra... És én barom, ezt simán hagyom, hogy háromszor egymás után eljátssza velem. Van az úgy, hogy már el sem veszi a kezemből a poharat, egyből közli, hogy nem kell! Szórakozik. Majd egy óra 'pihenés' után azt veszem észre, hogy vagy 15x felugráltatott valamiért, miközben ő édesen héderelt a kanapén.
Ja, meg az is van még, hogy már nem csak a jobb kezem zsibbad - bár az szinte már folyamatosan - hanem időnként már a bal is. Meg kötekedek Zolival, beszólok neki minden hülyeségért. Türelmetlen és ingerült vagyok, és álmélkodva nézem az utcán a sok mosolygós terhes nőt. Nem értem, hogy ők minek örülnek... Tudom én, hogy a terhességet mindenki másként éli meg, meg ahány szervezet, annyi tünet meg nyűg. De az van, hogy baromira kell magamat emlékeztetni sokszor, hogy mennyire vágytam én a tesóra, hogy értékelni bírjam a jelen helyzetemet.
Olyan elbaszott egy nyár ez nekem. Hétvégente le szoktunk menni a Velencei tóra, és akkor én savanyú pofával nézem, ahogy kis családom boldogan lubickol a langyos vízben. (Persze, az én dokim kevés dologban szigorú, de ebben nagyon. Semmi pancsi a fertőzésveszély miatt.) Vagy fekszem a pléden, olvasok, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy törik a göröngyök a derekamat. Esténként nézem, ahogy Zoli kibont egy doboz behűtött sört, aminek csorog az oldalán a lecsapódott pára... Ohh... Gondoltam, vigasztalom magam a gösser citromos alkoholmentesével. Pár napig iszogattam esténként, aztán egyszer a doboz oldalára tévedt a tekintetem, és elborzadva láttam, hogy az egész cakli-pakli 32 gr ch! Hát basszus. Azóta azt sem iszom. Homokozóba se nagyon járunk Cicóval, mert igényli, hogy ott üljek mellette és együtt játszunk, nekem meg nem esik jól. Pár perc homokban ülés, ásózás, és már keményedik is a hasam. Persze, a többi terhes nő vígan üldögél a padon, és cseverészik a többi anyukával, míg a csemetéik szaladgálnak mindenfelé... :/ (Mármint szigorúan az esti órákban, mert ebben a kánikulában amúgy tök kihalt a játszó.)
És alapból, maga az öltözködés is egy kín, zavar a melltartó, meg gyakorlatilag minden, ami a hasamhoz ér.
Megpróbálok legközelebb jó dolgokról írni. Tényleg megpróbálom!

Aktuális mérések

Múlthéten a saját dokim ügyesen mért egy kiugró (+4 hét) haskörfogatot. Lelle amúgy sem kicsi, minden értékét alapból +2 hétre saccol a gép, de azért a 4 héttel nagyobb pocak már nem kicsi eltérés. Ez állítólag a terhességi diabétesz tipikus tünete a babán. Csak hogy az én cukrom rendben van, erről minden hónapban írásos bizonyítékot gyűjtök be.
Persze a dokim nem nyugodt, kért egy részletesebb labort a témát illetően, meg ha már lúd... akkor néznek mindenféle fertőzéseket is, meg mittudomén, mindenfélét.
Persze, én sem örültem a hírnek. Bár tisztában vagyok vele, hogy az uh gépek nagy eltérésekkel is saccolhatnak, meg hogy sok múlik a gép felbontásán, hiszen itt milliméterek is napokat jelenthetnek a fejlettségben, meg orvosa is válogatja ezeket az adatokat. De azért a 4 hét már nem lehet kézremegés, vagy figyelmetlenség. Közben meg azt is tudtam, hogy a saját dokim gépe mindig többet mér, mert eddig mindig úgy jött ki a lépés, hogy akármikor az istenhegyire mentem, előtte pár nappal jártam magán rendelésen is. Így mindig 2-4 napos eltéréssel voltak adataim, és hát jól látható volt, hogy a géndiagnosztikán (jobb felbontású gépeken) csak pár nap, vagy 1 hét eltérés volt az átlag adatokhoz képest.
Ma éppen a babamozi volt beütemezve az istenhegyin, és hát jól meg is nyugodhatok, mert ahogy gondoltam, itt megint kevesebbet mértek, mint a dokim. Lelle 1-2 héttel valóban nagyobb, cca. 1800gr, de a haskörfogat is 2w1d-vel nagyobb csupán, ami azért nem szignifikáns eltérés. Persze reggel voltam laborban, 2 hét múlva lesz eredmény is. Bár nem hinném, hogy komolyabb fertőzésem lenne, ami beleszól a terhességbe, a terhességi cukrot meg alapból kizárom.
Leginkább csak azon aggódok, hogy nehogymá' 4 kilós gyereket kelljen kipréselni magamból...
A mozisás sokkal jobb élmény volt, mint anno Cicóval. Akkor ugye azzal telt a fél órás mozi, hogy veszettül méregették, meg keresték a 3. eret a köldökzsinórban, meg ingatták a fejüket, hogy fél órája nyitva van a gyerek szeme, ejj, nem jó eeez, nem jó aaaz, nagyon pici (1300 gr), meg a kamratágulatok... Akkor sikerült bőgve kijönni a babamoziról. Mondjuk Cicóról sokkal jobb képek lettek, mert jobban belefért a képbe, mivel pici volt. Van kép a lábáról, a feje csúcsától a pocakjáig látszik egyben a lány. Most viszont Lelle... hát a kis pufók arc... aztán ennyi, más nem is fér el a monitoron. Nem tette könnyebbé a gyerkőc, a köldökzsinór végig a szájában lógott, azt szopizta, nyalogatta. Egyszer látszik csak szépen a szája, de akkor meg a feje búbja nem fért a képbe. De amúgy is mindkét kezét, meg időnként az egyik lábát is az arcába húzta, szóval nincs sok sztárfotónk. Mégis jobb élmény volt ez a mai, mint a 3,5 évvel ezelőtti. (Ja, mindkét mozit 30w1d-re időzítettem, így jól látható a különbség egy picike meg egy nagyobbacska baba közt. :) )
Azért azt még megtudtuk, hogy éppen 6,5 centis a talpa, és hogy egészen sok haja van.
A kisujj középső ujjperc problémájáról nem tettem említést a szonográfusnak, nem akartam már feszegetni ezt a kérdést. Ha kérem, biztos ráment volna a témára, de nem akartam, hogy azzal teljen el az idő, hogy ujjakat vadászunk. Van egy-két szög, ahol szerintem megfelelő hosszúságú az a kisujj, és mintha látnám a három ujjpercet is. De valójában mindegy is.