Az amnioról. Meg egyebek

Egészen megkönnyebbültem, mikor végre bejelentkeztem a vizsgálatra. Jó kedvűen, vidáman telt a hétvégém, nem is nagyon jutott eszembe, hogy mi is vár rám hétfőn. És így utólag visszatekintve ennek az egész dolognak a legnehezebb része ez volt, meghozni a döntést. Nyilván nem vergődtem volna ennyit, ha rossz lett volna a kombinált teszt eredménye, vagy 42 éves lennék, vagy valami súlyosabb anomáliát találtak volna a babánál. De így kicsit azt éreztem, hogy nem éri meg a kockázatot, és nagyobb a rizikó a tragédiára, mint egy beteg babára. (Hmm. Most a vetélést tragédiaként jelöltem meg, míg a beteg babát nem... érdekes... :) )
Na, de mindegy is, ezt nem fejtem ki újra. A lényeg, hogy simán bele sodródtam végül az eseményekbe, nem agyaltam már, megnyugtatott, hogy a döntést meghoztam, lesz, ami lesz, most már végig kell csinálni.
A vizsgálat pikk-pakk ment, újabb uh, nem, még nem csontosodott ki a kisujjperc... Hajdú Krisztina és Bátorfi doki is bent volt, magát a leszívást a doktor úr végezte. A doktornő tett egy félmondatnyi utalást arra, hogyha nem lenne nekünk egy Lucánk, akkor valószínűleg inkább haza küldene, de érti ő az aggódó anyai szívet... Nem így mondta, nem tudom már szó szerint idézni, de ez volt a lényeg.
Aztán egy tűszúrás, kb. 60 mp a leszívás (szerintem nem volt több), és már mondta is a doktor úr, hogy most nézzem a monitort, végeztek, ott dobog a babaszív...
Ja, igen, nézhettem volna az egész folyamatot, az arcomba volt tolva egy monitor. De előre bocsátottam, hogy semmit nem akarok látni, se tűt, se gumikesztyűt, se monitort... Erre az esetre a plafon meredt bámulását javasolta a doki, ami bár kissé unalmas volt, ám nem zaklatott fel egyáltalán. Asszem rosszul is lettem volna, ha látom az ultrahangon, ahogy beszalad a tű, aztán izgulok, hogy Lelle nehogy csapjon egyet a kezével, vagy mittudomén. Aztán mondta a doktor úr, hogy Lelli drága végig pihengette az egész folyamatot, meg sem mozdult, pedig a váróban éreztem még, hogy nagy buli van odabent. Jó gyerek, na, már most érzi, mikor kell csöndben lenni.
Fájdalmat amúgy nem éreztem egyáltalán, pont olyan volt, mint amikor egy sima vérvételen a karomból vesznek vért. Mondjuk a fájdalomtól nem is féltem egyáltalán, csak úgy tűnt, hogy ez ilyen központi kérdés a nők számára az amnio kapcsán. A szúrás után a matatás/szívás sem volt se fájdalmas, se kellemetlen. Éreztem, hogy valami történik a pocakomnál, de mikor Luca megtépi a hajamat (vagy újabban harap, őrület!) az azért kellemetlenebb, mint egy ilyen vizsgálat.
Aztán hétfőn délután már relax volt... apukám vigyázott reggel a lányra, aztán elvitte a koraiba I.-hez, aztán még elmentek megrendelni az ortopéd cipőcskét, így gyakorlatilag este hétig feküdtem a kanapén egyedül. Meg még utána is, csak akkor már Zoli is haza ért.
Kedden sajnos nem volt már segítségem, így délelőtt többször voltam talpon, mint a kanapén, de nem csináltam megeröltetőt. Délután meg fekve néztem végig, ahogy a lány konkrétan atomjaira kapja szét a nappalit... Akkora kuplerájt csinált estére, mint még soha, nem is értem, komolyan! Az összes játékosdobozt kipakolta, de még a vitrinből is kihalászta az ékszeres dobozkákat. Na, azért már felkeltem, hogy a fülbevalóimat összeszedegessem a parkettáról, bár akár hagyhattam is volna, úgyse hordom őket...
Így a mai napra már nem tervezek maratoni fekvést, de azért persze betartom a szabályokat, nem emelek, nem csinálok megerőltetőt. (A tegnapi nap nagyon uncsi volt, úristen, az összes műsort kinéztem a tévéből, neverendingstory... Az összes elismerésem azoké a kismamáké, akik heteket fekszenek a kórházban, nehogy koraszülött legyen a baba!)
De a lényeg! A vetélés... hát, ez már több fejfájást okoz. Napjában ezerszer belém hasít, hogy jaj, csak nem a magzatvíz folyik? Jaj, nehogy baj legyen, jaj, ebben a pózban fekhetek-e, úristen, miért nyillalt most a hasamba, mintha újabb tűszúrás lenne...? Szóval ez a fele a dolgoknak kissé stresszesebb számomra, bár igen megnyugtató, hogy a legrizikósabb 48 óra eltelt, már csak 5 nap van hátra a dermesztő félelemből, nehogy elvetéljek.

Előzetes eredmény pénteken, majd még két hét, hogy az is kiderüljön van-e valamilyen eltérés akármelyik kromoszómán. (Nincs.)

A magzati szívultrahangom ma lett volna, meg a hepatitiszre szűrő vérvétel is.
Felhívtam az asszisztenst, hogy így amnio után 2 nappal van-e értelme egyáltalán egy szív uh-nak (szerinte igen), és hogy akkor mikorra kaphatnék másik időpontot? Ja, hát azt már nem tud adni, a doktornő fullban van az elkövetkező hetekben, meg amúgy is, a 20. hét a vízválasztó, sztk-ba már nem is fogok időpontot kapni, mert a 21. héttől nem végzik, mert ha baj van, akkor már anyuka nem dönthet a terhesség megszakításról alanyi jogon, tehát kár is az állam pénzén vizsgálódni. (WTF?) Ezen a ponton azért több dolog is homályos nekem, de mindegy, kár is belemenni... Persze, magánba elmehetek, pénzért ugye bármit megcsinálnak... de buta-naiv-Betti... hogy is gondoltam, hogy bármit is kaphatok az államtól, ingyé?
Hát mondtam a hölgynek, hogy akkor legyen kedves, húzza ki az időpontomat, nem, nem megyek máshova sem, nem, ne adja meg a doktornő magán rendelőjének a telefonszámát se!
Rohadtul elegem van már az ezer vizsgálatból, abból meg még inkább, hogy eddig mindenért fizetnem kellett! Mások úgy csinálnak végig terhességeket, hogy még magán dokijuk sincs, összesen három uh-n vesznek részt, ügyeletesnél szülnek, a kórház csinálja a genetikai vizsgálatot... Gyakorlatilag az egyszeri anyasági segéllyel, ami a magzat után jár, pozitívba hozzák a terhesség gazdasági oldalát... Na, mi annak a többszörösét fizettük már most ki, pedig még csak a terhesség felénél vagyok. Nem viccelek, ha mindent összeadok... áááá, inkább nem, mert sírva fakadok. Szóval nem fizetek ki 15 ezret egy szív uh-ra, mert most már dacból sem, meg elegem is van, meg mert kurva drága, meg mert Lelle egészséges, és kész!

Na, meg az is van még, hogy iszonyú zabálhatnékom van, majdnem bármit képes vagyok megenni, és meg is teszem, sajnos, jaj a diéta... Néha alapanyagokban is csalok már, jaj úgy szégyellem magam... És a mennyiség, hát húúú. A délelőtt még oké, sajnos délután jön mindig az evési kényszer. És már megint, pont mint Cicóval, mikor terhes voltam. Az édes tejtermékeket tudnám literszámra leönteni a torkomon. Gyümölcsös ivójoghurt, pudingok, túrós finomságok, bolti tejberizs (saját készítésű nem!), gyümölcsturmixok. Ilyenekről ábrándozom, és ha a hűtőben ezek közül bármelyik fellelhető, akkor eltüntetem. Természetesen Cicó bolti pudingjai és nyalánkságai egyáltalán nincsenek biztonságban!
És nekem ne mondja senki azt, hogy hát miért nem készítem el ir-kompatibilisen? Aztért nem, mert NEM! Mert ha rám tör az evés kényszer, akkor már nincs idő pudingot főzni, hűteni, túrórudit készíteni, akármi. Akkor enni kell, és kész!
(Azért ma sorakozik a hűtőben minden hozzávaló egy jó kis ir-es epres túrókrémhez, szóval azért én próbálkozom, nem kell leköpni... Csak hát nehéz.)
És ennek megfelelően az egyenlet vége: terhesség 20+3. hét, +4 kiló zsírocska elterülve a csípőn, combon...
Jaj!