Semmi különös

Az volt múlt héten, hogy túl vagyunk az éves koncert élményünkön, gondolom most egy évig megint felejtős a kikapcsolódás. Fasza kispál nosztalgia koncert volt, csak hosszú az út nagyon Orfűig, meg kicsit frusztrált, hogy itthon a lánnyal felborult az esti szeánsz. Lelle amúgy jól viselte, csak kétszer rúgott nagyot, amúgy semmi jelét nem mutatta a két órás koncertidő alatt, hogy nem tetszene neki a zene. A derekam persze beállt éjfélre, de a haza úton kipihentem...
Aztán volt még magándokis vizit is, mindketten szépen megállapítottuk, hogy uh alapján látszik a középső kisujjperc, aztjóvan! A fene tudja már, mi van ezzel a kisujjal, de komolyan, tök immunis vagyok már a témára.
A lányka amúgy jó ütemben fejlődik, minden oké vele, bár most a haskörfogat volt pár nappal nagyobb az átlagnál, de ennyi belefér. 1028 gr-ra saccolta az okos program a gyereket, hát szerintem azért ez túlzás, de mindegy is. Mondta orvosom, hogy gyors szülésre készüljek, olyan 4-6 órára maximum. Jó.
A derekam... hát, az fáj. Egyre jobban.
Sokat eszek. Nem ez a baj, hanem hogy sok gyümölcsöt. Hát de akkor mostmivan? Holnap kiderül, terhelésre megyek hajnalban. Nagyon nehezemre fog esni, hogy ma éjjel ne kússzak ki a konyhába észrevétlenül, és ne toljak be két barackot az arcomba... De legalább ma ki kéne bírni. Elméletileg este 7-ig a vacsit is be kéne fejezni, na, ez nekem biztos, hogy nem jön össze, szóval már eleve ott lesz egy óra csúszás. Na mindegy. (Most is cm csokit eszek amúgy...) Ja, hát úgy tűnik, fellángolt a csoki utáni vágy is, tegnap fojtogatott a sírás a közértben a csokis polc előtt. Komolyan, nem viccelek, ha egyedül lettem volna, tuti elbőgöm magam, hogy nem ehetek milkát meg bocit, meg mars szeletet, meg raffaellot, meg a többit, jaaaj, azt éreztem, hogy ide nekem mindet, had zabáljam teli magamat, annyira, hogy hányingerem legyen az édességtől! Ez borzalmas!
Pedig múlt héten ettem például krémest, cukrászdait, rosszul is lettem tőle, meg fagyiztam is a hétvégén (azt szoktam amúgy, nem csak cm-et.), szóval azért azt nem mondanám, hogy ki vagyok éhezve a cukorra.
Meg még annyi történt, hogy végre elkészült a gardrób, szépen hétvégén be is állítottuk a dobozok nagyobbik részét - polcozni egyelőre fölösleges, a dobozok így is beférnek. Intézni kéne a pincét is, hogy a cipők meg kabátok helyén ne dobozok álljanak a gardróbban - a kisebbik részét még a héten leszelektálom (a felét kidobom), és azok is mehetnek be, és akkor tök kiürül végre a háló. Zoli el is játszott a gondolattal, hogy akkor lehetne glettelni, festeni a hálót is, így, hogy már lehet látni a falakat. Hát mondom, hogy oké, de ha azt nézem, hogy a 2 nm-es gardrób 3 hónap volt míg elkészült, akkor valószínűleg az ő munkatempójával a háló karácsonyra sem lesz kész. Márpedig elméletileg ez ősszel már kizárólag gyerekszobaként kéne, hogy funkcionáljon... De amilyen állatok vagyunk szerintem lassan nekilátunk... Végül is, franciaágyat kerülgetve glettelni, festékszagban aludni... sosem képzelnék magamnak romantikusabbat!

Eléggé terhes lettem

Panaszra még mindig nem lenne okom, hiszen Cicóval a 25. hétre már rövidült a méhnyak, és éppen tapostam egy masszívabb vesemedence gyulladást. Szóval akkor már rendesen kétrét görnyedve másztam ki éjjelente wc-re, nem beszélve magáról a fájdalomról, ami a pisilést kísérte. Ez persze csak egy hétig tartott kábé, de hát na! Szóval szavam nem lehet, közel hasonló kínjaim sincsenek, és bár a méhnyak állapotáról semmit nem tudok (majd csütörtökön megyek dokihoz) de mondjuk amiatt most nem is aggódnék.
Azért apránként kiütköznek már rajtam a terhesség fizikai velejárói.
Egyrészt hatalmasnak érzem magam. A hasam nagy és gömbölyű. Délután már nem tetszik, ha le kell hajolni, hogy bekapcsoljam a szandálomat. Délelőtt még nincs ebből gond. A köldököm is kifordult, az előtej szépen szivárog.
Azt olvastam, - nem tudom, így van-e, Cicónál semmilyen hasonló összefüggést nem fedeztem fel anno - hogy amilyen a baba ébrenléti ritmusa a pocakban, olyan lesz születése után is. Ha ez valóban így van, akkor az jó nagy szívás, mert Lelle egész nap pihenget, kivéve ha eszek - márpedig sokszor eszek. Aztán délután felélénkül, és gyakorlatilag este 8-11 között van igazán elemében.
Tehát minden evés után fél/egy órás buli, aztán délutántól éjfélig megint. Hajnalban néha felébredek, és hát mi van? Ő is helyezkedik... Gyakorlatilag akkor van igazán nyugi, ha sétálunk, mászkálunk. Ha ez bármit is jelent a jövőre vonatkozóan, akkor az igazán nagy szívás lesz! Remélem, legalább eleinte lesz ennél huzamosabb egybefüggő alvás.
Na, de az igazi kínom... Az a kiba' derékfájás! Kb. 1,5-2 hete lehetett, hogy koraiból haza érve játszottunk Cicuval a földön, és már nagyon fáradt voltam, itt fájt, ott húzódott, gondoltam kicsit elheverek a szőnyegen. Hát úgy alakult, hogy még elheverni sikerült, de felkelni már nem, úgy beállt a derekam. Se jobbra, se balra. Csak vergődtem, mint a páncéljára fordult teknős, Cicó meg azt hitte, móka van. Teljesen felpörgött, utánzott, nyögött, a fejemhez mászott, cibálta a hajam. Teljesen bevadult. Azt értette, hogy fáj, hiszen ezt mindig elmondom, mikor játékból kicsit megtépi a hajam, de nem igazán állt össze neki a kép, hogy valójában a hátam fáj kurvára, és nem tudok megmozdulni. Akkora mázlim volt, hogy Zoli épp haza ért munkából, és az oldalamra görgetett, és akkor már jobb volt. Önerőből azt a fájdalmat nem tudtam volna leküzdeni, de így, hogy áthempergetett a kritikus szakaszon, így már fel tudtam kelni. Akkor kezdődött, és ez azóta is tart. Mármint nem az éles fájdalom, csak hogy újra és újra megfájdul minden nap. Kb. 200 méter séta után már fáj. Az én gyerekem, na az meg olyan, hogy ha séta, akkor ne vacakoljunk, meg se álljunk két órán át... Szóval ha délelőtt ki tudunk szabadulni a lakásból, akkor tuti már ebédidőre taccsra vág a lány, minimum 1-2 óra fekvés a kanapén, hogy rendbe jöjjek, és indulhasson a délutáni menet. Viszont ha a délelőtt kímélő üzemmódban telik - azaz alszik Cicó 11-ig, utána délig reggelizget, stb - akkor vígan vagyok, észre sem veszem a terhességet.
Aztán itt van még a hasfeszülés, keményedés. Ez is csak este meg éjjel szokott komolyan jelentkezni, de akkor úgy, hogy fizikai fájdalommal jár átfordulnom a bal oldalamról a jobb oldalamra. Éjjel ez marhára nem vicces, néha nyögök is hozzá. Mintha egy hatalmas darab kő lenne a hasamban, ami ide-oda mozog a gravitációtól függően.

Amúgy tényleg értékelem, hogy ezek csak ilyen általános tünetek, Cicóval baromira vergődtem, szörnyű volt az a terhesség.
Ja, a héten még hánytam is egy kicsit, el ne felejtsem már. A szagok megint zavarnak, leginkább az emberek szaga, meg a kávé, olyan ez, mint az első hetek. De ezt a melegnek tudom be, szerintem emiatt bolydult fel a gyomrom. Nappal csak ch szegény ételek csúsznak le, illetve a gyümölcsök. Ami viszont villám ch-nak számít, szóval hamar éhes leszek újra. Az étrendre nem is térek ki... Néha picsán rúgom magam, olyankor pár napig szigorúan tartom a diétát, aztán beérik a cseresznye... meg nyakamon a dinnye szezon. Nah...
Terhelés 2 hét múlva. Hát majd meglátjuk, mit csinált a cukor szintemmel az a több raklapnyi gyümölcs, amit mostanában leengedtem a torkomon. És amennyit még le fogok... (A korábbi cukor eredményeim amúgy nagyon szépek, hiába bűnöztem annyit már korábban is.)

Amúgy meg semmi stressz nincs bennem a vizsgálati eredmények kapcsán. Tök úgy vagyok, mintha semmi eltérést nem találtak volna Lellénél. Nem izgat az egész. Még. Gondolom azért lesz majd az utolsó hetekben olyan, hogy hirtelen görcsbe rándul a gyomrom az aggodalomtól. Meglátjuk.

Ja, meg még azt akartam írni, hogy semmi, de semmi nincs még ennek a lánynak... Hihetetlen! Még egy body-t, vagy cumit se vettünk neki. Semmi, tök semmi...
Cicó kiságyát kapja majd, de addig ugye a nagytestvérnek kéne egy gyerekágyat venni. Viszont nincs autós hordozó, ruhácskák (hát nem sok maradt, Cicó elég sokat elrongyolt, ugye ő sokáig hord minden méretet...), meg az alapfelszereltség, ami kell egy babának.. Semmit nem vettünk még. Meg a nagyobb beruházás még az elektromos mellszívó. Azt tuti veszünk, én nem szüttyögök megint hónapokat kézi inkvizíciós eszközzel. De erről majd írok máskor.
Szóval ideje lenne elkezdeni készülődni. Épp tegnap mondtam Zolinak, hogy hát ez a gyerek helyet fog itt foglalni... Hova tesszük majd? Nem, mintha nem férne el. Csak a hálóban még mindig hegyekben állnak a dobozok, a tapéta nincs lehúzva, a mi ruháink sincsenek még szekrényben. (Mert nincs szekrényünk.) Jó, az aktuális évszaknak megfelelő ruhák szekrényben vannak, de a váltó dobozokban. Meg a törölközők, ágyneműk, konyharuhák... Szóval még mindig dobozokból vagyunk. (Talán Zoli ma befejezi a gardróbot, 2 hónapja gletteli meg festi...) Rengeteg dolog van még szeptemberig, mi meg alig-alig csinálunk valamit. Azaz Zoli éjjel nappal dolgozik, komolyan, 3 órákat alszik, hogy meg legyen a pénz a konyhára, háló átalakításra. Tehát az nem igaz, hogy semmi nem történik, csak éppen nem látványos a változás.
Na, megyek már a dolgomra. Ezekről a dolgokról külön kéne írni. Fogok is, remélem nem két hét múlva.

A hét eseményei

Orvosilag megint jó mozgalmas hetünk volt, másra szinte nem is jutott idő megint, csak a kórházba járásra. Hét elején Cicóval mentünk, a fülészetes probléma tartott még, már csak egy kis takony van, amúgy ő rendbe jött. Aztán nekem lett torokgyulladásom, de láz és szenvedés mentesen átvészeltem azt a pár napot, hála a raklapnyi vitaminnak, amit január óta szedek. Most éppen Zoli van soron, betegen, lázasan ment be ma is dolgozni (megint szombat, jeeeee!), hát vele nem kegyes a sors, ő szenved a legjobban. De nem is csoda, éjjel-nappal dolgozik, alig pihen, nem eszik rendesen, gyenge az immunrendszere. Kéne neki egy jó nagy pihenő, de az elkövetkező hónapokban ez biztos nem fog bekövetkezni.
Aztán szerdán mentem erre az extra kisujj néző uh-ra a kórházba, ahol egy "független" doki vizsgált, persze a saját orvosom is bejött. Hát egy akkora kiba' nagy pofont adtunk a szarnak, hogy komolyan, ha egész nap a kanapén fekszem a gyerekkel együtt, az is hasznosabb időtöltés lett volna ennél. Ennek a "független" dokinak épp nem volt jó napja... Először is finoman lebaszta az én orvosomat a fülem hallatára - komolyan, szégyen szerintem, nekem volt kellemetlen - hogy hát nekem már a 16. héten chorionra kellett volna mennem. Épp csak azt nem mondta, hogy akkor most mi a faszt keresek itt 22 hetesen...? Jó, persze most sarkítok, közel nem volt ennyire alpári, mint ahogy ezt most én előadom, de a viselkedése rendkívül agresszív és támadó volt. Gyorsan közbevágtam, még mielőtt a földbe döngöli ok nélkül az én dokimat, hogy hát valójában mi, szülők tiltakoztunk a chorion ellen, a orvosom természetesen tájékoztatott minden lehetőségről. Hát már ez gáz volt nagyon, hogy oda megyek a problémámmal, szívességet tesz nekem egy doki azzal, hogy megvizsgál, és ezt a szívességet az én orvosom intézi nekem, erre még ő van lebaszva...
Majd jött a vizsgálat, aminek az első percében lenézően közölte a "független", hogy hát ott a középső kisujjperc, együtt is leszámolhatjuk. (Leszámoltuk, tényleg ott volt.) Kérdeztem tőle, hogy ez most a jobb vagy a bal keze? Hát, azt ő nem tudja, de lényegtelen is, mert ha egyiken nem látszik, akkor a másikon sem, de hát ott van, kár is ezen rugózni. Ekkor átszörfözött a másik kézre, és hát ott nem látszott. Aszondja jó, akkor nincs, majd lesz a 28. héten... Pff. Kabbe.
Ekkor már azért finoman kezdett belefolyni a vizsgálatba a saját dokim is, mert szerintem érezte, hogy vakvágányra fut ez a konzultáció... Szóba került az amnio, ahol a down-t, és egyebeket már kizárták. Jaaa, hát akkor meg mit aggódunk, a kisujj középső ujjpercének hiánya kizárólag ehhez a szindrómához köthető, szóval megint csak oktalan az ott létem. - Így a "független".
Erre mondom neki, hogy hát sajnos én ezt másként tudom, a 17-es kromoszóma rendellenességgel született lányomnak is legalább három testi jegye van, ami a down kórra utaló tünet, de hát na, mégsem down a gyerek, hanem egészen más... Ekkor azért ő még kitartott a téves elmélete mellett - nem is értem, orvos hogyan engedhet meg magának ilyen kijelentést, basszus, üljön már vissza az iskolapadba, vagy járjon továbbképzésekre!
Aztán kaptam még egy konkrét utalást arra, hogy én csak annak köszönhetem, hogy ő most csinál nekem egy uh-t, mert jó viszonyt ápol az orvosommal, meg mert szakmailag érdeklődő... Ekkor már csak mosolyogtam rá, és megemlítettem, hogy hát igen, mennyire szerencsésnek is érzem magam!
Az orvosommal közben párszor összenéztünk, láttam, hogy forgatja a szemeit, és kábé elsüllyed szégyenében, hogy iderángatott ezért...
Aztán ezt négyszemközt átbeszéltük, mondta, hogy igen, én tudom jól, a kissujj középső ujjpercének nem ábrázolódása nem kizárólag a down tünete, hanem általánosságban utalhat valamilyen genetikai rendellenességre, ezt ő is így tanulta.
Akkor jó!
Péntek, szív uh. Hajdú Júlia doktornő nagyon szimpatikus, nagyon kommunikatív, alapos és precíz. Hálás vagyok, hogy az orvosom szorgalmazta, hogy hozzá menjek és elintézte nekem ezt a soron kívüli időpontot. Ahhoz képest, hogy a János kórház omladozó épületében történt a vizsgálat, és 2 órát vártam, hogy bejussak, komolyan, pont olyan színvonalú volt szakmailag, mintha 25 ezret fizettem volna érte magánban! Lellike szíve a helyén dobog, minden oké, semmi kivetnivalót nem talált a doktornő sem működésileg, sem anatómiailag. Remek!

Amniocentézis második felvonásának eredménye elkészült. Negatív.
Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ezzel a vizsgálati módszerrel nem találtak szerkezetbeli vagy számbeli eltérést a kromoszóma állományban. (Ettől még lehet beteg a gyerek, mert minden eltérést ez a módszer sem tud szűrni. Anno Fekete prof. azt mondta nekem Cicó kapcsán, hogy ő a 17-es kromoszómájával nem akadt volna fent az amnió hálóján.) Na, ezt a kis zárójeles megjegyzést nem azért tettem, mert ennyire kurvára negatív vagyok! Mert egyáltalán nem, most pl. tök optimista vagyok, meg már pár napja/hete így van ez. Csak a félreértések elkerülése végett írom, ha valaki csak úgy a világhálón szörfözve olvasgat az amnióról, akkor jó, ha tudja, hogy ez a vizsgálati módszer sem mindenható.

Az I-re a pont:
Tegnap ismét egy hosszabb telefonos konzultációval zártuk le az orvosi eredményeket a dokimmal. Némi bűntudattal a hangjában mondta - szerintem lelkére vette a "független" orvos beszólásait - hogy hát lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennie velem a chorionboholy biopszia kapcsán... De valójában az is negatív lett volna, és ugyanott tartanánk, mint most, hogy minden eredmény jó, csak az a kisujjperc nem ábrázolódik... És az függetlenül a chorion elvégzésétől sem ábrázolódna, szóval mindegy is.
Meg mondott olyat is, hogy egész este azon törte az agyát, hogy hova, milyen vizsgálatokra küldjön még engem... Jááááj! Na, neee! Ekkor már mondtam neki, hogy nekem igazán a tököm tele van a vizsgálatokkal - igen, ezt kimondtam -  én már sehova nem vagyok hajlandó menni extrában, hagyjon engem békén, találkozunk a 25. héten a magán rendelésén! Ebben maradtunk végül.
Egy centivel nem vagyunk közelebb a valósághoz. Az egyik kézen látta ő is a kisujjperc  csontosodását (jobb kéz volt szerintem amúgy, "független" doki nem tudta), a másikon nem látta ő sem. Kombinált teszt negatív. Szív uh rendben. Amnió negatív. Szóval mindannyian kíváncsian várjuk a végkifejletet.
Lellikének szerintem még azelőtt csekkolni fogja a dokim a kisujját, mielőtt a köldökzsinór el lenne vágva... Lehet, hogy előbb közli majd születéskor velem, hogy hány ujjperce van a gyereknek, mint ahogyan a szülésznő bemondaná, hogy kislány...

Visszajött szabiról!

Mármint az orvosom.
Hogy ez mekkora megkönnyebbülés!

Az amnioval ugye elestem a magzati szív uh lehetőségétől, mert az asszisztens szerint már kifutok az időből, nem is kaphatok új időpontot, meg amúgy sincs a Doktornőhöz csak 3 hét múlva, ésatöbbi, menjek magánba... dögöljekmeg.
Nem éltem meg nagyon komoly lelki traumát az új fordulat miatt, egyszerűen elkönyveltem, hogy ma Magyarországon így működik az egészségügy, végül is eddig is mindent magánban intéztem, miért is akartam én ezt a költséghatékony megoldást? (Nem is én akartam, hanem az orvosom... Hát, mindegy.)
Tegnap volt a dokim első munkanapja az egy hónapos szabadsága után, és délután már hívott is, mert apukája (aki szintén nődoki, és hozzá szaladtam rémületemben konzultálni pár hete) jegyzeteket hagyott az asztalán, és jaaaj, mi ez, hogy nincs a gyerekemnek kisujja?
Hát egy hosszabb telefonbeszélgetés során átrágtuk az elmúlt hetek eseményeit. Tisztáztuk, hogy csupán csak egy kisujjpercről van szó, aztán megtörtént az amnió, igen, Hajdú Krisztina doktornő, Bártorfi doktor úr, (De maga nyilván tudja, hogy azonkívül 50 ezer más rendellenesség is lehet? Persze doktor úr...) nem, nem mentem már több orvoshoz, nem nézettem meg 17 ezer forintért újabb uh-val, hogy tényleg nem látszik az az ujjperc, nem Doktor úr, nekem már nincs humorom ilyenekre megint pénzt kiadni... Igen, a vége úgyis amnió, akkor inkább egyből azt csináltattuk... Jaa, hogy a szív ultrahang? Hát, arról lemaradtam, az asszisztens szerint kár is kapálóznom új időpontért, menjek magánba, ha ragaszkodok Hajdú Júliához, de ha nem, akkor is!
Szóval végre sikerült átbeszélni mindent, és hát be is indult a gépezet... Még nincs délelőtt 10 óra, de már intézett is a dokim a kórházba időpontot Hajdú Júliához szív uh-ra (akkor mégiscsak lehetséges, hogy ne magánba menjek? Akkor mégiscsak van szabad időpont még ebben az évezredben?), plusz még jövőhét szerdán be kell mennem, mert egy másik orvossal is meg akarja nézetni azt a kisujjpercet. Nem kételkedik Ő Bátorfi doki szakvéleményében, csak próbálja ébren tartani a reményt, hogy csupán arról van szó, hogy a vizsgálat alatt úgy tartotta a kezét a legkisebbik lány, hogy nem látszódott az az ujjperc.
Szóval itt gyülekeznek nekem az időpontok, és nem kell ezért újabb súlyos tízezreket fizetnem. Nem, mert ugye van egy orvosom, akinek kifizetem a terhesgondozás díját, plusz a szülés díját, és ő is úgy gondolja, hogy akkor ha bármi gond van, természetes, hogy a kórházban minden vizsgálatot elvégeznek amit csak lehet, ezért nem kell magánba rohangálni, természetes, hogy ő majd kitapossa nekem az utat tb alapon...
Szóvalna! Így mennek a dolgok, ha az ember háta mögött áll egy orvos.
Ettől persze még simán lehet beteg a gyerekem, tudom. De engem akkor is megnyugtat, hogy nem asszisztensek küldenek telefonon az anyába magánrendelésre, hanem az orvosom addig szervezkedik, amíg konkrét dátummal, névvel, időponttal tud felhívni, hogy hol és hogyan végzik el nekem a következő vizsgálatot.
Én így biztonságban érzem magam. Szóval ismét dolgozik, és nagyon remélem, hogy idén október előtt már nem is megy többet szabira!

A tespedés eredménye, elbálnásodás

Hú, de hosszú volt ez az egy hét semmittevés. Teljesen elpunnyadtam.
Tegnap végre elmentünk sétálni a lánnyal, órákon át homokoztunk, sétáltunk. Ez olyan fárasztó volt nekem, hogy estére bizseregtek a végtagjaim. Jól ellustultam! Persze, hát aki az ebédet minden délután 1-2 3 órás kanapén fekvéssel ünnepli, az ne is panaszkodjon, hogy egy hét után fárasztó egy kis séta! Ja, nyilván van, aki irigykedik.
Úgy terveztem, ma is megyünk, mert Cicó meglepően jól viselte tegnap a játszózást, elsőként érkeztünk, és hat órára egészen megtelt a játszó, és ő nem menekült sírásra görbülő szájjal kifelé a gyerektengerből! Erre ma kb. 7-kor ébredt, aminek az lesz az eredménye, hogy még ebéd előtt elalszik, aztán délután ébred, ebéd, és mire felocsúdnánk már este van, és nem megyünk sehova.
És holnap sem, mert koraiba kell menni. Mindegy, azért "nyár indítónak" jó volt ez a tegnapi homokozás, megyünk majd sokat szocializálódni, amennyire a lehetőségek engedik.
Hát de elkanyarodtam!
Arról akartam írni, hogy megkezdődött a bálnásodás! Este már érzem a hasamat, nem is tetszik ez az új érzés, feszül, húzódik. Tudom, hogy ez normális, de zavar a mozgásban. Napközben amúgy semmi bajom, tök jól vagyok, még mindig rácsodálkozom erre. A bőr is feszül a hasamon, ami úgy érzem hirtelen túl nagyot nőtt. A bőröm ocsmány lett, 2-3 naponta új pattanások, kelések keletkeznek az arcomon, mellkasomon. (Amúgy sem volt sosem szép a bőröm igazán, de most aztán igazán "csodás-ragyogó" kismama vagyok..! ) Borzasztó. A melltartóimat is kinőttem, be kell szereznem pár nagyobb méretet, mert konkrétan inkvizítori kínokat élek meg ezekben a darabokban.
Ja, és elkezdett szivárogni az előtej is, hát csodás! Meg még miről is akartam panaszkodni?
(Annyira gáz, hogy mindig csak panaszkodok, ugye? Jobban belegondolok, úgy tűnhet, hogy folyton csak nyivákolok, nyekergek, hogy milyen szar az élet... Pedig nem az van ám, hogy egész nap csak puffogok meg dühöngök. Bármilyen hihetetlen... Na, minnyá kipréselek magamból valami örömtelit is!) Ja, hát hogy megérkeztek az éjszakai lábgörcsök is, és +5 kilót mutat a mérleg a kiinduló súlyhoz képest. Juhéééj! Visszakanyarodok a szigorú méréshez, ch számoláshoz. Hiába, itt az eredménye a lazulásnak, a saccra evésnek, az eper kétpofára történő zabálásának. (De hát eper szezon van, na!) Nem akarok olyan nőnek tűnni, aki azt gondolja, hogy egy terhességet normális dolog súlygyarapodás nélkül végig csinálni. Tudom, hogy nem, és tudom, hogy meglódul majd még párszor a mérleg nyelve szeptemberig. De Cicóval 30 kiló plusszal sikerült szülni mennem, és biztos vagyok benne, hogy akkor ott már bejátszott az IR (bár más oka is volt annak). Szóval ha valaki tudja milyen + 30 kilót cipelni a terhesség 35. hetében, akkor az biztos, hogy még egyszer ezt nem akarja átélni. Na, csak ezért rugózok ennyit ezen a súly témán, más oka nincs. Amúgy tök nem zavarna az egész, csak gondolom, 90 kilósan az augusztusi negyven fokban kicsit szarul érezném magam. Jó lenne azt elkerülni.

Írjak már jót is... hát annak pl lehet örülni, hogy nem estem bele azon nők 1%-nyi csoportjába, akik elvetélnek amnio után! (Hát persze, ügyesen, és sokat feküdtem a kanapén!)
Meg annak is kezdek örülni, hogy idén is megyünk Kispálra Orfűre. Tavaly kalandos volt az államvizsga miatt, most azt hittem, kalandos lesz a terhesség miatt. De nem, a dokim elengedett.
Ja, meg örülök annak is, hogy ma végre vadast ebédelek zsemlegombóccal, egy hete vágyom rá, végre-végre megfőzöm. Sederedek is minnyá a konyhába, befogom a lányt is! Majd ő gyúrja a gombócokat.

Nem erőlködöm tovább, szerintem nekem jobban áll a panaszkodás... Szóval az is nyomja még a lelkemet, hogy hirtelen rám szakadt ennek a kurva nyelvvizsgának a hiánya. Jobban mondva a hiányából fakadó bűntudat. Egy éve halogatom ezt a nyelvtanulást mindenféle ürügyekkel, de be kell látnom, hogy több időm sosem lesz, tehát valahogyan be kell iktatni a mindennapokba. Ne is reménykedjek, hogy majd szeptembertől könnyebb lesz, vagy jövőre, vagy mittudomén. Szóval bele kell vágnom, nincs mese. Már most utálom, kiver a hideg a nyelvtanulás gondolatától. Annyira irigy vagyok azokra, akikre úgy ragad az idegennyelv, mint a kosz! Akik egyszerűen csak megértik a nyelvtani fordulatokat és csak a gyakorlásra, szavak tanulására kell időt fordítaniuk. Az én agyam egyszerűen nem áll rá más nyelvek logikájára, nekem nem megy, egy nyelvi analfabéta vagyok. (Ilyen kifejezés létezik? Nem hiszem. Na, tessék, még magyarul is nehezen tudom kifejezni magam...) Na, erre majd még visszatérek, de jaaaj, minnyá dél, mi lesz így a vadassal??

Részeredmény

Tegnap délután négyig kellett csak izgulnom. Akkor hívtak.
Korábban nem gondoltam egy percig sem arra, hogy valóban gond lehet, ám ahogy telnek itthon az unalmas napok - beszarás, milyen rossz a bezártság* - egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik, a félelem. Belém költözött a bizonytalanság és mint valami rákos sejt, burjánzani kezdett.
Aztán négykor jött a  megváltó telefon hívás, hogy hát a gyorsteszt negatív, a down, patau, edwards kizárva. Teljes tenyésztés eredménye két hét múlva várható.
Az úr a telefon végén még nem szalasztotta el bemondani a véleményét, hogy hát azért annak a 17-es kromoszóma rendellenességnek igen kicsi az esélye. Nyilván, ezzel nyugtatni akart, puszta jó szándékból tette ezt. Én meg nem álltam neki kifejteni, hogy hát ja, olyan kicsi az esélye, hogy pont szültem egy ilyen lányt... És oké, hogy most magabiztosan kizártunk három szindrómát, de pontosan tudom, hogy ezen felül létezik még több ezer nevenincs eltérés a köbön, szóval azért én tovább reszketek ebben a két hétben. Jó, persze, nem a felszínen, csak úgy a tudatom legmélyében eldugva. Nem gondolok erre minden percben, de még minden órában sem. Viszont így, hogy elindítottunk egy lavinát, sajnos ott van az esély, hogy találnak is valamit. Akármit, bármit. Na, mindegy.
Azért örülök ám ennek a részeredménynek is nagyon!


*Totális egyhangúság. Hiába lakunk a földszinten, hét lépcsőfok választ el minket az utcától. Azon a hét lépcsőfokon nem merem levinni a lányt, főleg nem babakocsistul. Röhögve sétálgathatnánk az utcán, beülhetnénk a homokozóba - mondjuk onnan nem tudnám kiszedni - de nem, mi itthon ülünk és unatkozunk. Zoli ma is bement dolgozni, így csak a vasárnap maradt, remélem holnap már kimozdulunk. Megőrülés ellen a héten kétszer elsétáltam reggel a közértbe, pár apróságot vettem csak, semmi cipekedés. Cicót meg Zoli vitte el egyik este sétálni a kisautóval. Ennyi friss levegő jutott nekünk a héten.

Az amnioról. Meg egyebek

Egészen megkönnyebbültem, mikor végre bejelentkeztem a vizsgálatra. Jó kedvűen, vidáman telt a hétvégém, nem is nagyon jutott eszembe, hogy mi is vár rám hétfőn. És így utólag visszatekintve ennek az egész dolognak a legnehezebb része ez volt, meghozni a döntést. Nyilván nem vergődtem volna ennyit, ha rossz lett volna a kombinált teszt eredménye, vagy 42 éves lennék, vagy valami súlyosabb anomáliát találtak volna a babánál. De így kicsit azt éreztem, hogy nem éri meg a kockázatot, és nagyobb a rizikó a tragédiára, mint egy beteg babára. (Hmm. Most a vetélést tragédiaként jelöltem meg, míg a beteg babát nem... érdekes... :) )
Na, de mindegy is, ezt nem fejtem ki újra. A lényeg, hogy simán bele sodródtam végül az eseményekbe, nem agyaltam már, megnyugtatott, hogy a döntést meghoztam, lesz, ami lesz, most már végig kell csinálni.
A vizsgálat pikk-pakk ment, újabb uh, nem, még nem csontosodott ki a kisujjperc... Hajdú Krisztina és Bátorfi doki is bent volt, magát a leszívást a doktor úr végezte. A doktornő tett egy félmondatnyi utalást arra, hogyha nem lenne nekünk egy Lucánk, akkor valószínűleg inkább haza küldene, de érti ő az aggódó anyai szívet... Nem így mondta, nem tudom már szó szerint idézni, de ez volt a lényeg.
Aztán egy tűszúrás, kb. 60 mp a leszívás (szerintem nem volt több), és már mondta is a doktor úr, hogy most nézzem a monitort, végeztek, ott dobog a babaszív...
Ja, igen, nézhettem volna az egész folyamatot, az arcomba volt tolva egy monitor. De előre bocsátottam, hogy semmit nem akarok látni, se tűt, se gumikesztyűt, se monitort... Erre az esetre a plafon meredt bámulását javasolta a doki, ami bár kissé unalmas volt, ám nem zaklatott fel egyáltalán. Asszem rosszul is lettem volna, ha látom az ultrahangon, ahogy beszalad a tű, aztán izgulok, hogy Lelle nehogy csapjon egyet a kezével, vagy mittudomén. Aztán mondta a doktor úr, hogy Lelli drága végig pihengette az egész folyamatot, meg sem mozdult, pedig a váróban éreztem még, hogy nagy buli van odabent. Jó gyerek, na, már most érzi, mikor kell csöndben lenni.
Fájdalmat amúgy nem éreztem egyáltalán, pont olyan volt, mint amikor egy sima vérvételen a karomból vesznek vért. Mondjuk a fájdalomtól nem is féltem egyáltalán, csak úgy tűnt, hogy ez ilyen központi kérdés a nők számára az amnio kapcsán. A szúrás után a matatás/szívás sem volt se fájdalmas, se kellemetlen. Éreztem, hogy valami történik a pocakomnál, de mikor Luca megtépi a hajamat (vagy újabban harap, őrület!) az azért kellemetlenebb, mint egy ilyen vizsgálat.
Aztán hétfőn délután már relax volt... apukám vigyázott reggel a lányra, aztán elvitte a koraiba I.-hez, aztán még elmentek megrendelni az ortopéd cipőcskét, így gyakorlatilag este hétig feküdtem a kanapén egyedül. Meg még utána is, csak akkor már Zoli is haza ért.
Kedden sajnos nem volt már segítségem, így délelőtt többször voltam talpon, mint a kanapén, de nem csináltam megeröltetőt. Délután meg fekve néztem végig, ahogy a lány konkrétan atomjaira kapja szét a nappalit... Akkora kuplerájt csinált estére, mint még soha, nem is értem, komolyan! Az összes játékosdobozt kipakolta, de még a vitrinből is kihalászta az ékszeres dobozkákat. Na, azért már felkeltem, hogy a fülbevalóimat összeszedegessem a parkettáról, bár akár hagyhattam is volna, úgyse hordom őket...
Így a mai napra már nem tervezek maratoni fekvést, de azért persze betartom a szabályokat, nem emelek, nem csinálok megerőltetőt. (A tegnapi nap nagyon uncsi volt, úristen, az összes műsort kinéztem a tévéből, neverendingstory... Az összes elismerésem azoké a kismamáké, akik heteket fekszenek a kórházban, nehogy koraszülött legyen a baba!)
De a lényeg! A vetélés... hát, ez már több fejfájást okoz. Napjában ezerszer belém hasít, hogy jaj, csak nem a magzatvíz folyik? Jaj, nehogy baj legyen, jaj, ebben a pózban fekhetek-e, úristen, miért nyillalt most a hasamba, mintha újabb tűszúrás lenne...? Szóval ez a fele a dolgoknak kissé stresszesebb számomra, bár igen megnyugtató, hogy a legrizikósabb 48 óra eltelt, már csak 5 nap van hátra a dermesztő félelemből, nehogy elvetéljek.

Előzetes eredmény pénteken, majd még két hét, hogy az is kiderüljön van-e valamilyen eltérés akármelyik kromoszómán. (Nincs.)

A magzati szívultrahangom ma lett volna, meg a hepatitiszre szűrő vérvétel is.
Felhívtam az asszisztenst, hogy így amnio után 2 nappal van-e értelme egyáltalán egy szív uh-nak (szerinte igen), és hogy akkor mikorra kaphatnék másik időpontot? Ja, hát azt már nem tud adni, a doktornő fullban van az elkövetkező hetekben, meg amúgy is, a 20. hét a vízválasztó, sztk-ba már nem is fogok időpontot kapni, mert a 21. héttől nem végzik, mert ha baj van, akkor már anyuka nem dönthet a terhesség megszakításról alanyi jogon, tehát kár is az állam pénzén vizsgálódni. (WTF?) Ezen a ponton azért több dolog is homályos nekem, de mindegy, kár is belemenni... Persze, magánba elmehetek, pénzért ugye bármit megcsinálnak... de buta-naiv-Betti... hogy is gondoltam, hogy bármit is kaphatok az államtól, ingyé?
Hát mondtam a hölgynek, hogy akkor legyen kedves, húzza ki az időpontomat, nem, nem megyek máshova sem, nem, ne adja meg a doktornő magán rendelőjének a telefonszámát se!
Rohadtul elegem van már az ezer vizsgálatból, abból meg még inkább, hogy eddig mindenért fizetnem kellett! Mások úgy csinálnak végig terhességeket, hogy még magán dokijuk sincs, összesen három uh-n vesznek részt, ügyeletesnél szülnek, a kórház csinálja a genetikai vizsgálatot... Gyakorlatilag az egyszeri anyasági segéllyel, ami a magzat után jár, pozitívba hozzák a terhesség gazdasági oldalát... Na, mi annak a többszörösét fizettük már most ki, pedig még csak a terhesség felénél vagyok. Nem viccelek, ha mindent összeadok... áááá, inkább nem, mert sírva fakadok. Szóval nem fizetek ki 15 ezret egy szív uh-ra, mert most már dacból sem, meg elegem is van, meg mert kurva drága, meg mert Lelle egészséges, és kész!

Na, meg az is van még, hogy iszonyú zabálhatnékom van, majdnem bármit képes vagyok megenni, és meg is teszem, sajnos, jaj a diéta... Néha alapanyagokban is csalok már, jaj úgy szégyellem magam... És a mennyiség, hát húúú. A délelőtt még oké, sajnos délután jön mindig az evési kényszer. És már megint, pont mint Cicóval, mikor terhes voltam. Az édes tejtermékeket tudnám literszámra leönteni a torkomon. Gyümölcsös ivójoghurt, pudingok, túrós finomságok, bolti tejberizs (saját készítésű nem!), gyümölcsturmixok. Ilyenekről ábrándozom, és ha a hűtőben ezek közül bármelyik fellelhető, akkor eltüntetem. Természetesen Cicó bolti pudingjai és nyalánkságai egyáltalán nincsenek biztonságban!
És nekem ne mondja senki azt, hogy hát miért nem készítem el ir-kompatibilisen? Aztért nem, mert NEM! Mert ha rám tör az evés kényszer, akkor már nincs idő pudingot főzni, hűteni, túrórudit készíteni, akármi. Akkor enni kell, és kész!
(Azért ma sorakozik a hűtőben minden hozzávaló egy jó kis ir-es epres túrókrémhez, szóval azért én próbálkozom, nem kell leköpni... Csak hát nehéz.)
És ennek megfelelően az egyenlet vége: terhesség 20+3. hét, +4 kiló zsírocska elterülve a csípőn, combon...
Jaj!