Genetikai uh

Semmilyen félsz nem volt bennem, mikor nődokim elkezdte a vizsgálatot. Egyszerűen, hát nem is tudom... talán pont Cicó miatt. Vagy mert már annyira elfogadtam, hogy ha kudarc jön, akkor azonnal el kell engedni. Meg éppen ezért, kicsit próbáltam is érzelmileg távol tartani magamat ettől a terhességtől egy ideig. Ez a vérzésnél meg is fogalmazódott, ki is mondtam... hogy úgy sem tehetünk semmit, ha elmegy, el kell fogadni.
Aztán persze rendben is van minden. Azaz, ami ilyenkor szűrhető, azt szűrték is... Kiálltuk a próbát. Tarkóredő picike, orrcsont látható. Leszámoltuk az ujjacskákat is, a nézhető/látható szervei megvannak, működnek. Izeg-mozog, úgy pattog odabent, mint egy alacsony gravitációs térben a gumilabda. A méretei is jók, szóval semmi okunk az aggodalomra.
Aztán dokim jött a niftyvel. Na, mondom, neeem! :)
Meg aztán még a szívultrahanggal... hogy majd a 18. héten el kéne menjek, csak hogy biztosak lehessünk, stb. Eleinte ellenkeztem, hogy hát már megint egy plusz vizsgálat, megint kiadni egy rakat pénzt, amikor semmi nem indokolja. És ha sokat keresgetnek, még a végén találnak valami eltérést, akkor meg rághatom a kefét... Végül abban maradtunk, hogy az egyik legjobb magzati szívultrahangos ott dolgozik a kórházban, ahol szülni fogok, így sztk alapon dokim betol házzá. Hát, jó, mindegy is, bár nem szívesen, de rábólintottam. Utrót kezdhetem leépíteni és ha minden jól megy, dokimmal a 16. héten találkozom legközelebb.

Aztán másnap Istenhegyi Géndiagnosztika. Hát, bennem semmilyen flancolás nincsen, a sznobizmus legapróbb jelei sem mutatkoznak meg rajtam, szóval én pont leszarom a fotocellás ajtót (itt nem volt), az üveg recepciós pultot, klímát, mosolygós asszisztenseket... Tényleg tök nem érdekel, nem azért mentem ide, hogy fényesre nyalják a popómat, hanem  mert azt mondta a dokim, hogy itt dolgozik az a két szakember, akinek olyan percíz a munkája, hogy arra már érdemes alapozni. Hát de hogyismonjam... nagyon szimpatikus nekem ez a hely! A recepciósok nem negédesek, nem csöpög belőlük az álcázott kedvesség (erre számítottam, na!), minden flottul ment, elég volt csak a nevemet mondani, már be is indult a gépezet. Már vették is a vért, ott megkaptam a következő instrukciót, merre tovább. Pontban akkor szólítottak, amikor az időpontom volt, sem előbb, sem később. Bátorfy doktornál voltam, mert a mindenki által egekbe magasztalt Hajdú Krisztina szabadságon volt éppen. Hát így is nagyon jó volt! Ez a Bátorfi doki nagyon korrekt, precíz, aprólékos, mégsem szöszöl sokat, látszik, hogy rutinosan nézi a babaméreteket. És nagyon-nagyon szimpatikus volt nekem, hogy amikor belenézett Cicó leleteibe, és látta, hogy nem öröklött a krom. rendellenesség, akkor azonnal félretette a papírokat, hogy hát ezzel nincs is így teendőnk... Attól féltem, hogy majd elkezdenek problémázni, hogy de ez milyen szindróma, mitől, hogyan, hány éves vagyok, családi anamnézis, ésatöbbi. És hogy majd jól elmegy azzal az idő, hogy leragadnak egy olyan problémánál, ami elméletileg nem (és gyakorlatilag sem) befolyásolhat semmit ennél a terhességemnél. De nagy örömömre a tesóra koncentráltunk, és nagyon aprólékosan végignéztünk mindent.
Természetesen ő is azt állapította meg, hogy minden a legnagyobb rendben van, ami ebben a korban szűrhető, mérhető.
Nagyon bátran a látottak alapján saccolt egy kislányt. A saját dokim ezt nem merte megtenni egy nappal korábban. :) Hát, meglátjuk, igaza lesz-e, én mindenesetre örülnék, ha a fiú neveket félre rakhatnánk...
Persze, most ide írhatnám azt az elcsépelt közhelyet, hogy valójában mindegy a neme, csak egészséges legyen... Hát, persze, bizonyára... Ha pl biztosra tudom, hogy kisfiam lesz, akkor már valóban mindegy, csak arra gyúrnék lelkileg, hogy egészséges legyen. Nyilván, imádnám őt is. De most, amikor még nem biztos semmi... hát megmondom őszintén, ott, a vizsgáló asztalon, mikor mondta a doki, hogy neki inkább lányos a baba, kicsordult egy picur könnycsepp a szememből.
Egyrészt, tudom, van már egy lányom. Igen, van, és imádom, ő egy különleges gyerek, rajongunk érte, ő a mindenünk. De ahogyan mindenki, úgy én is egy átlagos kislány megérkezését vártam hónapokon át. És tegnap a vizsgálóban megint ennek az esélye csillant fel! Ez a tény persze semmilyen árnyékot nem vet sem Cicóra, sem arra a lehetőségre, hogy ettől még simán lehet fiam, úgy is jó lesz nekem! Csak hát nem tudok én sem kifordulni önmagamból... Kaptam ugyan három évvel ezelőtt egy kis csodalányt, ám ugyanazon a napon elvesztettem egy átlagosat... És félreértés ne essék, nem úgy tekintek erre a terhességre, mint valami kárpótlásra! Csak valahogy tegnap, abban a pillanatban azt éreztem, hogy hát mégiscsak sikerülhet nekem is... Na, mindegy, nem magyarázkodok tovább.
Másrészt meg az is van, hogy ezt a terhességet egészen eddig nem akartam magamhoz közel engedni, nehogy túl nagy legyen a pofára esés, ha megint elvetélek, vagy beteg, vagy akármi. Tegnap jött el az a pillanat, hogy végre elhiszem, lehet nekem is egészséges gyerekem, és tényleg terhes vagyok, tényleg szülni fogok, tesó érkezik, négyen leszünk, úristen a lakás...
Zoli... hát, asszem ő egy kicsit jobban szeretne fiút.. nem nagyon, épp csak annyira, mint én kislányt. És az úgy lenne egyébként igazságos, ha most kisfiúnk születne. Szóval én nem sajnálom tőle, jó lesz nekem úgyis... :)


Kombinált tesztet is megcsináltattam ott, meg is várhattam volna az eredményt, de elromlott valami gép... pfff, ez az én formám. Mindegy, este hívtak, hogy minden rendben, negatív az eredmény, küldik postán a papírokat róla.
A 19. héten megyek ide vissza a második genetikai uh-ra. Mindenkinek nagyon ajánlom a helyet, hatalmas képernyőn aprólékosan mindent végig néznek, magyaráznak, mutogatnak. A végén a teljes anyagot ami a képernyőn látható, cd-re kiírják, fotókat is nyomtatnak, és 4D-s kép is készül. És közben kedvesek, tárgyilagosak, segítőkészek. Szóval szerintem igazán megéri az árát. (A kombinált teszt nem, csak az uh! :))