Ha még mindig nem realizáltam volna...

mostmár el kell hinnem, hogy tényleg terhes vagyok, hiába nincsen semmilyen tünetem. Ma reggel ugyanis vérvételre menet a metrón átadta egy nő az ülőhelyét. Én meg azt gondoltam, hogy pulcsiban nem is látszik még a hasam, vagy ha igen, akkor is inkább kövér hasika, mint terhes hasika...

Az meg nem igaz ám, hogy semmilyen tünet... Lelle baba egyre többször kaparássza a hasfalamat belülről. Egyelőre nagyon kis finom pukkanások, csiklandozások, kaparászások formájában adja tudtomra a létezését. Nagyon meglepő ez nekem, Cicót a 19-20. héten éreztem csak először, most meg már a 12-13. héten kezdtem megkülönböztetni a babót a bélmozgástól. Igazán határozottan a 15. hétre lettem biztos afelől, hogy a gyerkőcöt érzem odabent. Most, 17+5-ön már összetéveszthetetlen!
Meg a másik, hogy nagyon rákapcsoltunk Cicó mozgásfejlesztésére, és ez tőlem is extra mozgást, új testhelyzeteket kíván, ami kissé megviseli estére a hasamat. Hét óra felé már úgy érzem, le akar szakadni a pocakom alja, a derekam hasogat, szóval le kell dőlnöm mindig pihenni kicsit. Lehetetlen lesz ezt nagy hassal csinálni, szóval nagyon motivált vagyok, hogy a lányt járásra bírjuk lehetőleg még a harmadik trimeszter beköszönte előtt. (Hát, járás tanításra ez az idő már biztos kevés.) Sok egyéb előnye is lenne ennek... Mindegy is, a lényeg, hogy ez is minden este eszembe juttatja a terhességet. Amúgy szinte semmi más, van hogy egész napra megfeletkezem róla, annyira jól vagyok.
Ezt még most sem tudom elhinni! Annyira nagyon terhes voltam Cicóval, és most meg annyira semennyire sem, hogy ez komolyan feldolgozhatatlan a számomra. Én fel voltam rá készülve, hogy a terhesség egy baromi nagy szívás, fájdalom, lomhaság, tompaság. Amikor korábban valaki olyanokat mondott nekem, hogy minden terhesség más, akkor csak pislogtam, hogy ez tuti földönkívüli... Vagy ha nem, akkor biztos úgy gondolja, hogy minden terhesség másként szopás... De be kell látnom, valóban létezik a "várandós" állapot, ami jól megkülönböztethető a terhességtől.

Na, meg mi is van még? Olyan gyorsan telik az idő, én meg olyan ritkán írok ide, hogy ilyenkor mindig kutakodom az agyamban, hogy milyen eseményt felejtettem el rögzíteni.
Volt egy uh múlthéten, ott minden happy volt, Lelle 16+4-en 168 gr-ot nyomott a gép mérése szerint. Meg ugye ekkor kaptunk megerősítést arról is, hogy valóban hugica érkezik, nem pedig öcsike.
Diéta szempontjából... hááát, nem verhetem a mellkasomat, hogy hú de király vagyok. Húsvét óta többször elcsábultam pár finom falatra, a ch mérlegelés alól is kicsúszott a talaj... Ünnepeltünk Zolival egy évfordulót is, had ne mondjam, hogy számolatlanul csúsztak le a torkomon a gyorsan felszívódó, zsírban tocsogó szénhidrátok... Kíváncsi is vagyok, hogy a ma reggeli cukor terhelésem milyen eredményt fog mutatni. Nem kevés bűntudatot kell "lediétáznom" a jövőhónapban, valószínűleg. Mondjuk azt nem hiszem, hogy 6 fölé kúszott volna a cukrom, de egy combosabb 5-re azért számítok. :( De a múlthavi, példa értékű terhelésem eredménye okozta büszkeséget valószínűleg lealáztam, elástam, ejjjej...
Ja, hát igen, és stabilan feljebb kúszott a mérleg nyelve is, mostanra két kiló plusznál tartok, ami a súlyomat illeti. Mondjuk ezt egyáltalán nem érzem vészesnek, nem is stresszelem magam miatta, bár jó lett volna, ha legalább félidőig nem gyarapszik ez tovább. Utána úgyis beindul.

Ja, hát meg a gyerek neme! Erről külön bejegyzést kéne írni igazából. Az emberek döbbenetes reakciót produkálnak, mikor megtudják, hogy a tesó is kislány lesz.
Nekem annyira természetes, hogy lányom van, és lányom lesz, hogy nem is értem azokat, akik ilyeneket mondanak:
"...pedig úgy drukkoltam, hogy fiú legyen..." (??? de miért???)
"...na, sebaj, majd a harmadik fiú lesz!" (o.O)
"... nem baj, az is jó..." (WTF???)
Jó pár éve már, mikor Cicó még icipici volt, pár hónapos csak, a neurológiáról taxiztam vele haza, mert Zolinak mindenáron munkába kellett mennie, és esett az eső, vagy mittudomén mi volt már, a lényeg, hogy taxit kellett hívnom a kórházhoz. Békésen utazunk haza felé, sofőr az a kommunikatívabb fajta volt, érdeklődött a gyerekről, meg miértkórház?, meg miabaja? meg ugyekisfiú??? Hát már akkor sem értettem a faszi arcán a csalódottságot, mikor közöltem mosolyogva, hogy nem, ő kislány! De most, hogy a második is kislány, az emberek szinte leplezetlenül szánakoznak a tényen, mintha a világ legnagyobb problémája lenne, hogy Isten minekünk csak leányt ád...
Ez valahogy annyira benne van a kultúránkban, vagy nem is tudom, nemzedékek óta él az a téveszme, hogy a gyermek az fiú, a lány az meg csak lány... Hát én ezt nem is értem, de tulajdonképpen nem is zavar igazán. Ők értetlenül néznek, hogy hát lehet a második lánynak is örülni, én meg értetlenül nézek, hogy miért kellene mindenáron fiút szülni? Aztán túl is vagyok ezen, mígnem találkozom egy újabb csalódott arcú rokonnal vagy kedvesen érdeklődő ismeretlennel. Gondolom sok hasonló élmény vár még rám ebben a témában az elkövetkező hónapokban, sőt, években!
Ja, meg hát gondolom nem csak a minőségi különbségről van szó, ha a gyerek neme a téma, hanem ugye az is nyilván benne van a szánakozásban, hogy ha már kettő van, akkor legyen kétféle... Ez is olyan fura nekem... Én úgy vagyok vele, ha már három van, akkor legyen kétféle... :D

Hát én sem vagyok különb...

Az van, hogy diszkriminálom az egészséges gyerekeket!
Durva dolog erre rádöbbenni, de ez van.

Van egy felettünk lakó kisfiú... Olyan három éves körüli, talán kicsit több. És hát jó eleven gyerek...
Tudtam, ha a földszintre költözünk, akkor azért az nem ugyanaz, mint amikor a negyediken laktunk, felső szomszéd nélkül... De bevallom, erre azért nem számítottam! Mert hogy az van, hogy fél ötkor haza ér az oviból ez a csöpp kis tündér királyfi, és onnantól kábé olyan, mintha a második világháború zajlana a fejünk fölött. Minden nap. Van, hogy este nyolc felé elcsöndesedik, de van, hogy nem, és akkor meg azt kell elviselni...
Kábé két hónapja laktunk itt, mikor este fél nyolckor ölembe vettem a lányt és felbattyogtunk egy emeletet. Hát hogy a kurvaéletbe lehet, hogy ennek a gyereknek az anyja hagyja, hogy ilyen esti órában az a kölök még doboljon? Jaja, mert van neki egy dobja is, hogy még egy kicsit mélyebbre lophassa magát a szívemben. Hát, mondom nekik, hogy cuki ez a dobolás dolog, meg hát milyen ügyes fiú, satöbbi... De ugyan, lehet azt, hogy este hét után NEM??? Erre vihog anyuci, ránéz a kreatív zenepalántára, és kérdezi tőle, hogy "lehet-e...?"
Egyrészt pofám leszakad... Erre szerintem az a válasz, hogy "persze, ez természetes", majd utána nézek a gyerekemre, és kérdezem meg őt is - látszólag, mintha lenne beleszólása - hogy, "ugye rendben lesz???"
Másrészt meg látom, hogy gyerek tök bamba, csak nézi a lányomat. Gondoltam, nyilván azért, mert Cicót mindenki nézi, hát mért pont a kedvenc felső szomszédom ne bámulná meg? Igaz?
Na, hát ennyiben maradtunk, konkrét választ nem kaptam, mindenesetre a dobolás pár napon belül megszűnt.
Ettől még a gyerek keresztül rohan a lakáson ezerszer, és bútorokat tologat (?), démonokat táncoltat... de legalább dobolás nincsen.
Jó, befogtam a számat, toleráns család, lehet velük tárgyalni, van közös nevező... (Vagy a kölyök ráunt a dobra.)
Majd terhességem első három hónapjában, mikor a hormonok úgy cikáztak a méhem és az agyam között, mint a villám, na, akkor habzott a szám időnként... Úgy üvöltöttem magyaráztam Zolinak, hogy vagy felmegy és a maga diplomatikus módján rendezi a dolgokat a szomszéddal, vagy én megyek fel, de akkor abban nem lesz köszönet!
Aztán Zoli csitított, mert ő ilyen, de nem tett semmit... mert ő (néha) ilyen... (ha szerinte lényegtelen vagy indokolatlan dologról van szó... de ez a bejegyzés most nem róla szól...)
És végül nem is kellett, mert nem túl régen a dolgok rendeződtek.
Jöttünk haza reggel - mittudomén honnan - és a kedves felső szomszéd anyuka (aki nem neveli a gyerekét, csak élnek, mintha barlangban...) meg az ő csepp fiacskája, éppen indultak az óvodába. A kapuban futottunk össze, most először láttam őket természetes fényben. Korábban mindig csak a lépcsőház homályában, futólag, egy szűkös "sziát" odavetve egymásnak.*
Na, hát és az van, hogy a gyerek meredten bambult maga elé, üveges tekintettel. Már megint, csak most ugye nem Cicót bámulta, hanem csak úgy bele a semmibe. Mi köszönünk megint előre - nyilván - anya reagál, - mert muszáj, gondolom csak azért... - gyerek meg semmi, tök homály.
Mondom Zolinak, hogy fura ez a gyerek... Tán beteg, sérült, akármi. Mondja Zoli, hogy ja, neki is nagyon gyanús...
És akkor jött pár hét, hogy nem haragudtam rá annyira, amiért cirkuszt csinál a fejem fölött minden nap. Valahogy türelmesebb, toleránsabb lettem az irányába. (Meg elértem a második trimet is, csökkent bennem a hormonális hullámvasút...) És rádöbbentem, hogy azért milyen igazságtalan vagyok már, hogy egy egészséges három évesre simán haragszom, és szitkozódom, és gyűlölöm az anyját, aki nem képes szólni a gyereknek, hogy szépen közlekedjen már, mert alattuk is laknak. És fröcsögök, dühöngök és utálom őket. Aztán mikor úgy tűnik, hogy a gyerek tán szegről-végről sorstárs, akkor egyből megbocsátóbb, elnézőbb vagyok. Fúúúúj, hát ez undorító. Mennyire elítélem a diszkriminációt, az előítéleteket, közben meg ugyanezt csinálom magam is, csak éppen pepitában.
Aztán bejött a jó idő, lekerültek a kabátok! Hétvégén sétálunk hazafelé, felső szomszédék (anya, apa, furi gyerek) is sétálnak haza, csak pont ellenkező irányból.
És hát mit látok... Mit látok???? Hát hogy ott is jön a kistesó! Anyának a pocakja minimum több, mint 20 hetes! Ááááááááá
A kibaszott életbe!!! Nincs mese, ezek ketten lesznek tesók, ketten trappolnak, ketten hajigálják a játékokat, dobolnak és gitároznak majd, én meg fogok itt őrülni!
Minden nemű együttérzés úgy párolgott el belőlem, mintha sosem lett volna az a pillanat a kapuban!
Max egy év... és utána? Hangszigeteljük a plafont... nincs mese, nincs más út... Ez már most elviselhetetlen. Ha dupláznak, tuti megbolondulok itt.
Na, de nem is ez a tanulság, hanem hogy nem ártana időnként komolyabb önkritikát tartanom...


*Amúgy anya is olyan furi nekem, de mindegy. Mindig mosolyogva köszönök neki, még úgy is, hogy egyébként habzik a szám a dühtől, hogy mé' nem szól a gyereknek, hogy kulturáltan közlekedjen a lakásban... De ő sosem mosolyog vissza, a hangja is olyan színtelen, élettelen, olyan mint egy múmia. Nyilván, semmilyen komoly következtetést nem vonhatok le abból a néhány lépcsőházi találkozásból... de akkor is...

Ez is egy diéta szidós bejegyzés... sajnálom, tudom, hogy nem túl izgi...

Jaj, hát tiszta takony vagyok. Ez kellett! Tüsszögök, meg ilyenek, de gondolom csak 3 napig fog tartani, mint mindig.
Jó volt ez a húsvét, nekem megint nem sikerült felvennem a ritmust. Kezdem azt érezni, hogy velem van a baj...
Megint voltak olyan idilli terveim, hogy majd a lánnyal kettecskén fessük a hímes tojásokat, meg sütök kalácsot, ésatöbbi. Mivel elutaztunk végül, így a szombati tojásfestésből nem lett semmi, a nyuszis dekorációt meg fölöslegesnek éreztem... Egyedül a kalács sütés volt meg, de hát na...! Kurva szar lett, ez az igazság.
Bemelegítésként még előző hétvégén sütöttem egy kakaós ostoros kalácsot, IR kompatibilisen. Most debütált először a dw 1:4-es édesítő sütiben, és hát be kellett látnom, hogy nekem ez nem ízlik így. Zoli sajnálta kidobni szerintem a giga nagy fonott kalácsot, így éjszakánként rájárt... A fele elfogyott, a másik fele meg a kukában végezte.
Na, de nem adom ám én föl! Választottam egy szimpatikus tk kalács receptet Limarától, természetesen kicsit átvariáltam, mert egy állat vagyok nem bírok magammal... Ezt a második próbálkozást szilva lekvárral és mandulával töltöttem... Na, nem is részletezem tovább, ez is a kukában kötött ki végül, pedig direkt xilittel csináltam, mert az ugye már számtalanszor bebizonyította, hogy méltó a bizalomra!
Aztán jött a húsvét apósoméknál... Roskadozott a krumpli meg a fehér rizs az asztalon, én meg nem vagyok álszent, be is vallom, csúszott rendesen a tiltott kaja! Számolni már nem is kellett... minek...
Azért a reggeliket és vacsorákat lelkiismeretesen betartottam, de hát azt egyszerű is volt. A sonka-tojás-torma nem kilengés, a tk sajtos stanglit meg előre kisütöttem hétvégére.
Ja, ismét megállapítottam, hogy a sütemények kizárólag akkor finomak, ha szigorúan fehér lisztből készülnek... Ezt alá is támasztotta sógornőm aranygaluskája. Meg persze volt más süti is, ami bebizonyította hogy túl gyenge ember vagyok ahhoz, hogy az ilyen masszív kísértésnek ellenálljak.
Na, de ezen a 3 napon is túl vagyunk, már vissza is állt a régi rend! Tegnap főztem pl. tk gnoccit ricottából, spenótos mártásban. Valójában ha az ember még soha nem evett igazán finom gnoccit, akkor ez például egy egész jó vacsinak minősíthető. Ha viszont van összehasonlítási alap, akkor... akkor tegnap nem gnocci volt a vacsi, hanem ricottás galuska, spenóttal...
De igazából ezt érzem az összes ilyen ir-es reform kajával kapcsolatba. Hogy jó-jó, finom, ehető, de ha valami hagyományos kaját akarok vele kiváltani, akkor annak a nyomába sem ér...
Múlthéten pl sütöttem rakott zellert, rakott krumlit helyettesítendő. Ránézésre, állagra, illatra esküszöm, kiköpött rakott krumpli volt! De ízre.... áááá.
Na, egy csomó ilyen kaja van, amit az elvakult ir-esek istenítenek, hogy hát így-úgy milyen kva jó, meg jobb, mint a hagyományos, meg ilyenek. Én meg ugye bedőlök ezeknek a hülyeségeknek, és kipróbálom, és tiszta csalódott vagyok, hogy a zeller nem krumpli ízű, meg a ricotta sem, meg tk íz van a tk kalácsban, meg ilyenek. A zablisztre például már gondolni sem bírok, mások meg abból sütik a palacsintát, úristen, horror!!! És olyanokat mondanak ezek az elvakult fanatikus ir-esek, hogy hát ez egy életforma, és lehet szeretni! Hát persze, mert ugye muszáj szeretni...
Az lenne a részemről a legbölcsebb, ha szépen beállnék a sorba, nem fikáznám itt az ir-es étrendet, mert bizony rám is ez vár halálomig... Nekem is fel kéne csapni a szemellenzőt és azzal áltatni magam, hogy hát igen, ezek az ételek finomak, és igenis lehet szeretni, és semmi másról nincs szó, csak hogy kicseréljük a lisztet meg a cukrot... Persze...
Na, de nem akarom ám én itt feketére festeni az eget az IR fölött, mert igenis van olyan kaja, amit nagyon szeretek úgy, ahogy van, picit fűrészporos, picit édesítős mellékízű, de valahogy mégis finom... Ilyen a túró gombóc, a sk tk pizza, a tortilla, a nokedli. A karácsonyi tk zserbóm nagyon finom lett! Szóval na, azért lehet tényleg jókat enni, nem tagadom...
Csak ugye ilyenkor, egy ünnep alkalmával, mikor az ember körül felszaporodnak a finom ételek, amiket ráadásul nagyon szeretett régen.... hát ilyenkor nehéz ellenállni. És én már azt is tudom, hogy nem leszek az a vasakaratú szupernő, aki haláláig csinálja ezt kilengések nélkül. Az tuti, hogy én mindig enni fogok finom ételeket is, és fagyizni is fogok a családommal nyáron. Uff.

Meg írok már erről a terhességről is, mert nagyon elhanyagolom. Annyira nincsenek tüneteim, hogy fel sem tűnik sokszor, hogy terhes vagyok. Ez olyan furcsa nekem, egyrészt, mert én a terhességet nem így ismertem meg, másrészt meg, mert bűntudatom van, hogy a tesó nem kap elég figyelmet... Már most, pedig még meg sem született...
Múlt héten esküdni mertem volna, hogy már őt érzem mocorogni, erre a héten meg semmi... Be is pánikoltam, hogy lehet, nem is él már, hívtam is az orvosom, hogy a csütörtöki uh-t megpróbáljam hétfőre hozni. Nem sikerült, szóval most még egy hét a bizonytalanságból. Persze, nyilván minden rendben van, de azért nem vagyok nyugodt. Ki találta ki ezt a hülyeséget, hogy 4 hetente uh?? Sőt, tb alapon ugye összesen 3, egész terhesség alatt... Hát, én meg is őrülnék... Nem is tudom, hogyan bírja ki az, akinek nincs magán dokija.

A második trimeszter dícsérete!

Holnap lesz két hete, hogy elkezdtem csökkenteni az utrót. 5 naponta csökken az adagom, már csak napi egyet szedek. Elméletileg hétvégére végzek is vele, és ez olyan jóóóó!
Határozottan érzem a változást!
Egyrészt nem alszom el este 8-kor, ami nagy szó ám, mert az elmúlt hónapokra többnyire ez volt jellemző. Ha mégis ébren kellett tartani magam valamiért, akkor abból tuti hiszti volt. Ingerült lettem és csúnyán beszéltem... Mindenki jobban járt itthon, ha nyugiban hagyták anyát kómázni.
Persze, elkezdődött a második trimeszter, amiről mindenki olyanokat mond, hogy hát az a paradicsomi időszak a terhesség alatt. Én nem tudom, mert Cicóval mind a 34 hetet (kivéve az első 5-öt) pokolnak éltem meg. Leginkább ilyen emlékeim vannak. Olyan egyáltalán nincs, hogy vibrálok az energiától, nem fáj, nem húz, nem nyom, nem lihegek, nem vagyok álmos. Igen, ez az álmosság... a sok negatív élményből ez volt a legrosszabb, és nagyon tartottam tőle, hogy ez most is így lesz, kitart majd szülésig. De nem! (talán nem)
A hét elején már takarítottam, porszívóztam, port töröltem, főztem, mostam. És nem ez a nagy szám, hanem az, hogy mindezt egyetlen délután alatt! Hohó!
Jó, persze, délután még jól esne aludni egy órát, ezt nem tagadom. De Cicó nem hagyja. Úgy tűnik, ahogy bennem robbant az energia, úgy benne is, csak kicsit megelőzött engem. Gyakorlatilag nem alszik egyáltalán délután, akkor sem, ha korán kel, reggel mozgásfejlesztésre megyünk, aztán még délkörül bevásárolni. Én nem is tudom már, mi lenne az a tevékenység, ami le tudná benne meríteni az aksit délután egy órácskára.
Naszóval! Érzem én a tavaszt, itt bizsereg az ereimben, és az a legmeglepőbb, hogy nem érzem magam terhesnek sem. Egyedül a melleim fájnak néha, de nem feszül a hasam, nem kóválygok, nem émelygek. Nem esik nehezemre háromszor felállni, ha a konyhában felejtem az ásványvizet, aztán a poharat, aztán még rongyi sincs a kezem ügyében. (És csak inni adok a lánynak ilyenkor.) Jól vagyok! Nagyon meglepő! Na, csak azért értetlenkedek itt ezen ennyit, mert számomra a terhesség tényleg a szó legszorosabb értelmében eddig terhességet jelentett. Semmi áldott állapot, semmi várandósság, semmi ilyesmi. És ha babonás lennék, most ezt biztos lekopognám, hogy csak maradjon is így, nehogy elmúljon ez a dolog pár nap után. Mert félek ám tőle, hogy csak megcsillantja itt nekem az élet a habos oldalát, aztán meg megint jön valami átok kín, ami aztán elkísér a szülőszobáig.

Így a 14. hétre azért lettek konkrét fizikai változásaim is. A hasam picit nőtt. Nem is nőtt, inkább gömbölyödött. Az elkenődött tottyadt hasi zsír most gömbölyű hasi zsír lett. A régi farmerok kényelmetlenek, nem tudok ülni bennük. Mondjuk nem csoda, hogy hamar terpeszkedni kezd a pocak, hiszen szülés óta még csak gondolati szintig sem jutottam a sporttal, nem hogy hasizom erősítés... haha...
Na, meg hát híztam is egy kilót. Nem is tudom, nem örülök neki. Gyanús nekem, hogy ez annak a plusz 20 gr ch-nak köszönhető, amivel annyira boldoggá tett a dietetikus legutóbb. És a legdurvább, hogy sokszor soknak is érzem a kaját. Szóval csökkenteni kéne. És mindig, amikor ezt komolyan gondolom, és elképzelem, hogy akkor belövök egy ideálisabbnak tűnő 170 gr-ot, akkor mindig eszembe jut, hogy milyen kínzó éhségrohamok törnek rám időnként... És olyankor egyáltalán nem tűnik jó ötletnek megválni attól a 10 ch-tól, még akkor sem, ha az az esetek 10 %-át teszi csak ki. Na, de a puding próbája az evés, szóval csak rászánom magam. Esetleg a délutáni két uzsimból csippenthetnék 5-5 ch-t.
Ja, meg hát szombaton nagyon rosszul lettem, durván leesett a vércukrom reggel. Átaludtam a reggelit, bőven 8 után ébredtem, az előző napi vacsim sem volt éppen az a tankönyvi-tökéletes... Szóval eleinte csak émelyegtem - miközben csináltam a reggelit - aztán hányingerem lett és szédülni kezdtem. Itt már nem volt erőm ülni sem, le kellett feküdnöm. Mire a kanapéhoz támolyogtam már szakadt rólam a víz, jaj, borzasztó volt. Az egész 3-4 percig tartott csak, egy kis cukros tea helyre tette a cukromat, de egész nap úgy maradtam. Valahogy már utána egész nap olyan furának éreztem magam.
Szóval veszélyes dolog ez a pöccre beállított cukor és inzulin szint. Ha valahol egy pillanatra megtörik a rendszer, mindjárt komoly mellékhatások lesznek. Régen nem volt ilyen ugye, amíg nem akartam egészségesen élni, addig a hirtelen leeső vércukromat beelőzte a reggeli tejeskávé... sok cukorral. Mindegy is, a régi szép idők... Szóval most nagyon odafigyelek, este szépen megeszem a kötelező adagot, a kötelező minőségben, reggel kelek időben, hogy hétig elkezdjem a reggelit. Azon is gondolkodom, hogy be kéne vezetni az utóvacsit (a normál vacsi rovására), így még jobban le tudom csökkenteni az esti utolsó és reggeli első evés közti időt. Csak ezzel meg az a gondom, ha kidőlök mégis este 9-10 felé, akkor bukó utóvacsi, és ha hozzászokik a gyomrom, akkor az bizony zokon esne.
Na, konklúzió nincs. Vagy csökkentem a napi ch-t, vagy nem, vagy lesz utóvacsi, vagy nem. :)