Újabb uh, és az IR

9+4-en átlendültünk egy újabb vizsgálaton. Tökmag kb. 30mm. Hát, már nem sokáig tökmag... Azért csak kábé tudom a méretét, mert egyszerűen nem jegyeztem meg! És férjem sem! :) Szóval harmincvalamennyi milliméter, ez a lényeg.

Szépen zakatolt a szívecske megint, meg minden rendben van, ahogyan azt kell.

Volt ugyan egy pillanat, mikor azért dobbant egyet a szívem. 

Miután megállapította a doki, hogy eddig minden oké, elkezdett nagyon belemerülni a vizsgálódásba, vadul igazgatta az uh fejet bennem, és a monitoron is ráközelített a picire és környékére. Akkora munkában volt, csak sejtettem, hogy mit néz. Aztán így kezdte a mondatot, hogy: "Ez ikerterhesség..." (Na, neee) De aztán így folytatta: "ikerterhességnek indulhatott, mert az a fekete folt olyan, mint egy üres petezsák..." (Itt éreztem, hogy alakul ez!) Végül így fejezte be: " vagy csak U alakban hajlik a burok, és azért tűnik úgy, mintha kettő lenne, csak az egyik üres." (Huhh!!) 

Aztán még kicsit forgatta az uh fejet, nézelődött. Végül abban maradtunk, hogy az utolsó verzió a valóság... Szóval volt egy pont, amikor még nem voltam benne biztos, hogy boldogan lépek ki a rendelőjéből. De szerencsére az csak néhány tizedmásodperc volt.

Aztán megint terítékre került a genetika, ez persze állandó téma lesz most már, sebaj. Mondtuk, hogy semmi extra genetikai vizsgálatot nem szeretnénk, kizárólag a magunk magam megnyugtatása érdekében elmegyek a 12. és a 18. héten is egy fasza genetikai uh-ra, sok pénzért. Ezzel párhuzamosan persze ő is elvégzi, amit el kell. Aztán csókolom! Lesz, ami lesz, meglátjuk mit dob a gép! 

Képet majd teszek fel később.

Na, meg nagyon kell már írnom erről az IR-ről, mert teljesen kivagyok tőle.

Folyamatosan marcangol az éhség, és ugye a napi 160 gr szénhidrát igen kevésnek bizonyul. A háromóránkénti evést én két óránkéntira szűkítem, amiből egyenesen következik, hogy így gyarapszik az étkezések száma, ez által a ch-k száma is. Ez nagyon nem jó így! 

És ami ennél még sokkal rosszabb: van, hogy már két órája korog a gyomrom, de még mindig messze a következő étkezés, próbálok önfegyelmet erőltetni magamra... Persze közben Cicó meg eszi a banánt, meg a pudingot, meg kekszeket majszol az étkezések közt. És ugye nem eszi meg sosem az összeset, végez, én gyanútlanul kiviszem a konyhába a félig üres teli pudingos dobozt, de mire kiérnék és kidobnám a villámgyorsan felszívódó szénhidrátokat (ami egyenesen az ördögtől való), addigra azt veszem észre, hogy már meg is ettem, sőt, az ujjammal a doboz falát törölgetem belülről. 

Szóval nem jó ez így.

Egyrészt szenvedek, mert többet akarok enni. 

Másrészt szenvedek, mert ha valamelyik nap nincs időm süteményt sütni magamnak, akkor nincsen olyan édesség, amit szívesen ennék és ehetek is, és ilyenkor valahogy előkerül egy doboz bonbon, és hát az a legalja... a legjobb az lenne, ha elsüllyednék, mikor csak arra gondolok, hogy a nyelvem hegye bonbont érint!

Harmadrészt meg a tököm kivan, hogy arról szólnak a napjaim, hogy 

 - vagy az evésre gondolok, 

 - vagy főzök, hogy aztán ehessek, 

 - vagy előre gondolkodok, hogy másnap mit kéne enni, ami IR kompatibilis, de el is tudjam gyorsan készíteni, 

 - vagy éppen eszek. (Bár ez a legritkább sajnos.)

Amúgy semmi gond nem lenne, mint ahogy eddig nem is volt. De most, hogy konstans éhes vagyok, úgy érzem, hogy sosem lakok jól, így egy baromi nagy átverésnek élem meg ezt az egészséges életmód dolgot. Még akkor is, ha labor eredmények bizonyítják, hogy igenis magas az inzulinom, és még akkor is, ha az elmúlt hónapok diétájának eredménye, hogy most terhes lehetek. Főleg, hogy a terhességi diabétesz, mintha Damoklész kardjaként lebegne a fejem fölött, és minden botlásnál úgy érzem, hogy kész, ez lecsap, és akkor kreálok egy beteg gyereket, mehetek hetekre a kórházba, aztán lőhetem az inzulint, mint a jó drogosok. Szóval a legsötétebb dolgokat látom bele ebbe az egészbe, holott csak annyiról van szó, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. 

Jó, ennyire nem durva a helyzet, ez a bonbonos botlás asszem múlthéten volt, előtte olyan voltam mint az egészséges táplálkozás istennőjének földi megtestesítője.

Aztán a napokban voltak ezek a kis torkosságok a maradék csokis pudinggal, banánnal, mandarinnal. Huhh, még egy töpörtyűs pogi is lecsúszott, de esküszöm, olyan bűntudattal ettem, hogy oda se néztem, csak toltam az arcomba! 

Ez persze mind nem lenne, és vissza nyerhetném emberi méltóságomat, ha nem lennék folyamatosan éhes! De most is éhes vagyok! És iszonyú csalódott voltam, mikor 3 kekszet engedhettem csak le a torkomon pontosan 54 perccel ezelőtt. És még le sem ért az utolsó falat, mikor már ki is számoltam, hogy mikor ebédelhetek, és úristen az milyen soká van még! 

Na, és akkor van ám még a tarsolyomban! Nem tudom írtam-e, hogy nem csak ch, hanem egyelőre zsír csökkentett diétán is vagyok, mert ugye a tisztességes anyagcseréhez alap követelmény a normál súly, és én most a 65 kilómmal éppen az  enyhén túlsúlyos tartományban vagyok. Jó, nem akarom szépíteni, valóban puha hájréteg öleli a csípőmet, a combom is kellemesen vaskos. Na. Szóval lenne miből leadni még 10 kilót, nem tagadom.

Viszont a terhesség miatt gyógyszert nem szedhetek, aktív sportba sem kezdek. Így nem maradt más út, súlyt redukálni már csak a bevitt alacsonyabb kalóriákkal lehet. Szóval kerülöm a tejfölt, a tejszínt, a zsíros sajtokat, egyéb zsiradéknak számító tejtermékeket, husikat, kolbászt, bacont és egyéb szalonna féléket, vajat. Ja, és a tojást, a magas kalória tartalma miatt. Tojás... többnyire nem szeretem, de most valahogy kettesével sütöttem belőle a rántottákat reggelire. Na, ez is off már...

Helyettük ehetem ugye a margarint* (amit utálok), a sonkát, csirkemellet, joghurtot. És ennyi. Ezen kívül még maradtak ugye a zöldségek, gyümölcsök (bár ez utóbbi szemtelenül gyors, meg nem is szívesen pazarlom rá a ch-t, bár nagyon kell..) és a saját készítésű sütemények, tészták, pékáruk.

Na, hát nekem mondhat bárki bármit, ez itt kérem a tökéletes szívás!

És a valóság: 

- A cukrom amúgy gyönyörű, 4 hetente ellenőrzik.

- 65 kg-mal estem teherbe, azóta egy dekát se nem fogytam, se nem híztam. (Tehát, a fene tudja, mi lenne, ha nem diétáznék. A teherbeesésig amúgy 5-6 kiló ment le, tehát már ennyi elég volt az anyagcserémnek...)

 - Így leírva durván hangzik, és nem is tudom a valóságban tartani a zsírcsökkentést is! Ha akarok, tojást eszek, ha akarok csirkecombot veszek csirkemell helyett... Szóval lehet, ezért nem is fogyok. Jó nem lapátolom magamba a fokhagymás tejfölös mártással meglocsolt, sajttal töltött bacon-be göngyölt sült húst, de akkor is. Egyszerűen elszomorít, hogy semmit nem ehetek szinte, így persze ennél szigorúbban is kezelhetném ezt a zsírcsökkentés dolgot...

- És legvégül, tök mindegy, hogy mennyit rinyálok erről az egészről, a vége úgyis az, hogy valahogy most is kibekkelem ebédig korgó gyomorral, majd megeszem az IR kompatibilis basmati rizsemet, zsír csökkentett joghurtos sajtmártással készült spenóttal! És ez így lesz a 40. hétig, és ha nem tévedek, tovább...

*Brutális különbség van margarin és margarin között zsírtartalom szempontjából! Komolyan, érdemes egyszer végig mazsolázni a címkéket a közértben!

Az elmúlt két hét

Állandóan ásítozom, fáradt vagyok. Vannak napok, hogy délután két órát alszom, míg a lány is pihen. És sokszor zokon esik, hogy ő előbb ébred, mint én, és felébreszt a kiabálással. Pfff.

Szerintem az extra utro mennyiség a hunyó ebben, bár Cicóval is szülésig tartott az álomkórom. (Mondjuk akkor a születése pillanatában jött egy olyan adrenalin hullám, ami aztán hónapokra törölte ki az álmot a szememből. :) ) De az talán ennyire nem volt durva. 14. hétre kell leépítenem az utrot, remélem, utána kicsit felpörgök majd, vagy legalábbis nem ásítozom 20 percenként. Egyenlőre a 12. hétig marad a 3x1.

Aztán a másik a kávé, ami nagyon hiányzik, és azt hiszem, hajszálnyit éberebb lehetnék, ha a szokásos mennyiségben innám a napi tejeskávémat. De így, hogy a kis Tökmag mindet visszaküldi, hát így egyet sem iszom. Kb. két hete derült ki - jó sok idő kellett, míg rájöttem - hogy minden émelygés és hányás okozója a koffein. Mióta nem iszom, azóta eltűntek a rosszullétek. Hát, legalább ez...

De semmi gond, még mielőtt megfordult volna a fejemben, hogy élvezhetném újra a kismamaság rózsaszín cukros állapotát, (az elsőt sem élveztem) a rosszullétek helyére lépett az örökös puffadás és a székrekedés. Na, hát már nagyon hiányzott! Ez okoz némi kínt. Nem részletezem..

Egyetlen nyűgöm marad csak, amiről még nem írtam, bár már az elmaradt mensi óta kísér. Viszont ettől nem szenvedek annyira. A melleim sokkal jobban fájnak, mint mikor Cicóval voltam terhes. Ha melltartóban vagyok, akkor azért, ha melltartó nélkül, akkor meg azért. Szóval tök mindegy, egyszerűen az is fájdalommal jár, hogy hat rájuk a gravitáció. Az a néhány éles késszúrásnyi fájdalom, ami időnként belenyilall, már el is törpül az állandó sajgó érzés mellett. 

És ennyi, lényegében végig is vettem a terhestüneteimet. Mindezek tudatában, természetesen napok óta azon kattog az agyam, hogy lehet, hogy már nem is él... Az uh után eltelt 1,5 hét elég könnyen ment, meg is lepődtem magamon, hogy mennyire nem parázok rá erre a vetélés témára. Aztán persze eljött a pillanat, mikor a sötét gondolatok felszínre törtek megborult elmémben, és napjában vagy hússzor jut eszembe, hogy mi van, ha már nem is dobog a kicsi szív... Ha ezek a tünetek csak a kiürülő maradék hcg eredményi. Természetesen folyamatosan találok is igazolást az elméletemre, miszerint 'mintha kevésbé puffadnék', 'már kevesebb alvással is kibírom délután', 'nem is émelygek már, az nem lehet, hogy csak a kávé miatt volt..', meg ilyen mindenféle. 

Szóval összességében szívásnak élem meg ezt a terhesség dolgot. Már megint. De én az a tipikus örökelégedetlen fajta vagyok, tehát szóra sem érdemes, hogy húzom a számat...

Majd a 10-12 hét között azon fogok kattogni, hogy már csak pár nap, és statisztikailag mekkorát csökken a vetélések aránya, és hogy éljük túl...

A 12-13. hét a genetikai rendellenességektől való rettegésben fog zajlani.

13-18-ig tuti találok valamit, ami megkeseríti az életem, ez majd spontán jön, nyilvan!

18-20. hét megint a genetikai uh-k időszaka, alleluja, ezen több kőrben is lehet izzadni!

Ja, jut eszembe, genetika. Choriont, amniot elvetettük. Majd találtam egy Nifty nevű szűrést, zsebből kéne fizetni, csinos 180e Ft, anyai vérvétellel intézik, a szokásos genetikai rendellenességeken túl szűr még 3-4 féle  mikrodeléciót is. És semmi mást. Viszont nem diagnosztikus eljárás, tehát olyasmi, mint a kombinált teszt pl, hogy esélyeket latolgat... Aminek ugye semmi értelme. Bár a leírás 95%-os pontossággal hirdeti az eljárást, de hát a fene tudja... Így tehát, ha mondjuk a Patau kórra kijön valami baromi magas esély a 10. héten (ja, már a 10. héten lehet csináltatni, hatalmas nagy előnye!) akkor is meg kell várni a 12-13. hetet, amíg genetikai uh igazolja az esélyét, és utána ugyanúgy el kell menni amniora vagy chorionra, hogy igazolják a gyanút is. Csak ez számít perdöntőnek, addig nem indítják el az abortuszt (ugye 12. hétig ez csak ennyi). Szóval hiába van itt egy lehetőség, ami ugyan sokba kerül, nincsen egyáltalán vetélési kockázat, mégsem jutnánk előre vele egy centit sem. Egyrészt azért, mert a 17-es krom-ra ez sem szűr* :D, sőt, a felsorolt néhány betegségen túl semmire sem szűr (EZ SEM!!), másrészt Zoli hallani sem akart az egészről. Mikor próbáltam pedzegetni a témát olyan elutasító lett, hogy jobbnak láttam nem beszélni róla többet.

Én nem tudom, hogy nála ez valami 'homokba dugom a fejemet' hozzáállás, vagy nem érti, hogy én miért vagyok ilyen kétkedő, vagy ő nagyon magabiztos... hát, én nem tudom, de a lényeg, hogy genetikai rendellenességekről nem igazán lehet vele beszélgetni. Még az is lehet, hogy jól van ez így... Persze, az orvosomnak nem neki kell majd jövőhéten megmondani, hogy bár van már egy kacifántos lányunk, azért köszönjük nem kérünk a további vizsgálatokból... Jó, hát ez van, ő szépen kifarol a problémából, én meg majd jól kitalálom, hogy mi legyen... (Remélem olvasod!)

Amúgy meg az én oldalamról... Igazság szerint nem félek sem a patautól, sem a down-tól, sem az edwards-tól. Sem semelyik népszerű genetikai rendellenességtől. És vicc ugyan, de a 17-es krom. mikro deléciójától sem félek.  Én az összes többitől félek, amit ezek a szűrések nem mutatnak ki. Szóval abszolút patt helyzetben vagyok, rajtam aztán isten sem segíthetne (ha hinnék benne), mert nem létezik olyan vizsgálat, ami engem megnyugtatna, és még a vetélési kockázata is nulla. NULLA!!! Szóval a baj velem van, nem a rendszerrel.

Na, jól elkanyarodtam a témától, hogy folyamatosan lesz lehetőség, hogy kattogjon az agyam a terhesség alatt. De ez is normális így, nem?

Mondjuk nem hinném, hogy egyszer csak egy olyan bejegyzést teszek közzé, ami végig arról szól, hogy mennyire király ez a terhesség, és mennyire vágytam én erre**, csúcsszuper a plusz kiló, nem is zavar, hogy itt fáj, ott fáj... stb.

Na, meg nagyon szeretnék még rinyálni az inzulin rezisztenciáról, a terhességi diabétesz esélyéről, a diétáról, meg hogy mekkora egy brutál szívásnak élem én meg ezt az egészet. De nem most, majd a napokban jövök még egy rinya poszttal!

Ja, meg a felújítás is. Hát ez kurvára nem hiányzott most nekem, de már csak pár nap. Túlélem! Aztán márciusban még egy kis szívás az előszobával, utána hónapokig nyugi lesz, mert gyűjteni kell a pénzt a konyhára... És bele sem merek gondolni, ha minden rendben lesz, és nyárra már szép nagy pocakom lesz, akkor hogy a túróba csinálok végig egy parkettázást, fal építést, konyha szerelést? Mármint nem én, a kicsi kezeimmel, hanem a szakemberek. De, ugye, a mocskot akkor is nekem kell elszenvedni, és én már most sem emelek meg egy dobozt sem, hát főleg nem fogok nyáron.

Haaaaj.

*Amennyire utána tudtam nézni, csak a chorion az, aminél teljes FISH-t csinálnak, amivel lehet szűrni a 17-est is. Azzal végig tapogatják akár az összes kromoszómát. Nem tudom, ha kérnénk azt, hogy mind a 24-et nézzük má' meg, akkor az hány hét lenne. Hát, erősen kétlem, hogy egy... De mindegy is, a 0,5%-os vetélési arány nekünk túl sok!

** Gyerekre igen, terhességre nem.

Végre!

Szóval tegnap nagy megkönnyebbülést éreztem. Dokim is kicsit izgatott lehetett, mert még ki sem tisztult a monitoron a kép, de már felkiáltott, hogy "ott vaaan!" :) Aztán amint élesedett a kép, azonnal látni lehetett a lüktető kis pixelcsomót, kérdés sem volt, hogy van-e szívhang, szabad szemmel látható volt, hogy él a kis tökmag. Jaj, hát én azonnal nagyon-nagyon megszerettem. Eszembe jutott a 1,5 évvel ezelőtti vetélés, mikor a vizsgálatokon nem is mertem a monitorra nézni, mert éreztem, hogy baj van, és nem akartam megszeretni...

A kevésbé élvezetes része ezután következett az orvosi látogatásnak. Az előzményekre és a lányomra való tekintettel a dokim nem vacakolt, egyből a közepébe vágott. Hogyaszondja a chorionbiopsziát javasolja, és mikor három hét múlva megyünk, addigra legyen konkrét elképzelésünk, tudjuk, hogy mit akarunk. Gondoljuk át, beszéljük meg férjemmel... 

Mellette szól, hogy FISH eljárással az összes kromoszómát le tudják tapogatni, tehát ha engem a 17-es valami különös okból rettenetesen érdekel, akkor simán megnézik. Ezzel nem csak arra a néhány nagy szindrómára tudnak szűrni, hanem bármire. Nyilván, mivel van egy amolyan félkacifántos gyerkőcünk, mi már nem dőlünk be kombinált tesztnek és társainak, amik arányokat állítanak fel és valószínűségi értékeket tolnak az arcunkba. Szóval ha komoly genetikai vizsgálatot szeretnénk, akkor egyértelműen a chorionbiopszia az. (Amúgy... alapból ezzel sem szűrnek ám mindent, csak az ismert szindrómákat! Szóval ahhoz azért érvelni kell, hogy mindent letapogassanak, de ez a mi helyzetünket tekintve talán nem is lenne kérdés...)  Viszont az előnye egyben a hátránya is... Mi van akkor, ha találnak mikrodeléciót vagy duplikációt, vagy akármit valamelyik kromoszómán? Mi van akkor ha olyasmi névtelen, senki által korábban nem diagnosztizált eltérést találnak, mint amilyen Cicó rendellenessége? Mit csinálok akkor, ha pl. azt mondják, hogy szuper anyuka, ismert szindrómára nem találunk eltérést, de itt a hatos rövid ágán mintha lenne némi hiány, nem tudjuk, ez mit eredményez születés után... Lehet, hogy semmit, de lehet, hogy igen is komoly eltérést az átlagtól... - Na, ilyenkor mit csinál az ember úgy a 14. hét magasságában? Elvetetem egy olyan eltérés miatt, amiről senki nem tud semmit? Vagy nem vetetem el, hanem a további 26 hetet végig görcsölöm, hogy vajon mennyire lesz egészséges a második gyerekem, és arra hangolódok, ha sérült lesz, akkor is felnevelem? 

Persze ezek a kérdések mind nem merülnek fel akkor, ha nagy szindrómát találnak, mint az Edwards, a Patau, vagy a Down... Viszont azt gondolom, hogy ezeket komolyan nézik a 12., 18. héten, és ha akkor felmerül az esélye, hogy sérült a magzat, úgyis egyenes az út chorionra, vagy amniora...

A másik nagy hátránya a vetélési kockázat. Ami, valljuk be, nem túl nagy... 0,5%. De ez pont 0,5%-kal több, mint amit reálisnak érzek két vetélés után... És hogy ezt az érzetemet még kicsit erősítse, a dokim mellesleg elmesélte, hogy nem rég volt egy kismamája, akit chorionra küldött, és elvetélt... Szóval a 0,5% nem legenda, hanem valóság, és igenis számolni kell vele!  Mi meg, háát, többnyire a "kissebséghez" tartozunk mindig, ha statisztikáról van szó...

Nem azt mondom, hogy lezártuk a témát tegnap férjemmel... mert még nyilván felmerül majd a dolog, átrágjuk újra, más nézőpontokból. De nagyon úgy néz ki, hogy nem ezt az utat fogjuk választani. Na, hát erről még fogok itt írni, a téma nincs lezárva.

Aztán beszéltünk még olyanokról is, hogy akkor mostantól szigorú fekvés egész nap. Höhö!! A doktor úr vicces ember, még ő is jót kacagott ezen... Az utro marad a szokásos adagban, három hét múlva vár minket egy újabb ultrahangra.

Ja, míg öltözködtem vizsgálat után, a doki kiszaladt a képekkel a váróba férjemhez. Apa megmutatta Cicónak az uh felvételt, mondta, hogy itt a kistesó! Állítólag Cicó a képre mutatott, és közölte, hogy FA! Hááát, nehéz lesz neki megmagyarázni, hogy az nem fa... Pedzegetjük neki napok óta a testvér kérdést, de láthatólag nincs egyelőre tisztában a fogalommal. :)

Na, hogy dobog a kicsi szív?

8 mm crl, szívhanggal. Óriási sóhaj...

Holnap jövök a részletekkel.

Minden napra egy hányás...

6w1d

Mikor a negyedik héten pozi lett a teszt, hánytam kétszer. Szerintem az pszichés volt, a terhességhez semmi köze.

Aztán múlthéten megint szaladtam párszor a wc-re, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok... Egyrészt, ezt élő bizonyítéknak gondoltam, hogy a terhességgel minden rendben van... Ha magas a hcg, akkor hányunk. Király! Másrészt hánytam, és mentem tovább. Semmi utózenge, semmi kínlódás.

(5w1d-n a hcg szintem 3600valamennyi volt, épp egy hete voltam vérvételen.)

Aztán tegnap fordult velem a világ. Az öklendezések nem hoznak megkönnyebbülést, és a diétának köszönhetően többnyire csak víz és gyomorsav távozik belőlem. Úgy vágyom rá, hogy hányjak egy normálisat, amitől kiürül a gyomrom. De a gyomromban ugye szinte semmi nincs étkezés után egy órával... Illetve ma már másodszor futottam meg a fürdőt, pedig még 10 óra sincs.

Eddig úgy gondoltam, napi egy hányós futam belefér. De ez a folyamatos émelygés időnként beteges öklendezésbe torkollik, ami csak némi maró savat eredményez, hát ez nem olyan vidám. Ebből napi egy... maximum... többet neeee!

Másik aggodalmam meg pont a diétához és az utrohoz köthető. Ha rögtön evés után hánynék, akkor pont az a gond, hogy a kipakolt étkezést nem pótolhatom... (A diétás szaki legalábbis ezt mondta... Kénytelen vagyok hinni neki.) Kongó gyomorral kell várnom a következő időpontot, néhány kekszet rágcsálhatok csak.. Illetve ha pont evés után hánynék, félő, hogy távozik az utro is a gyomromból. 

Kompromisszumos megoldásnak próbálom megbeszélni a testemmel, hogy ha már muszáj, akkor a két kisétkezés után hányjak. :) Azt pár keksszel tudom pótolni, és utro sincs bennem olyankor!

Mivel most kezdem a hetedik hetet, rettegek tőle, hogy még csak most jönnek majd az igazi rosszullétek. Teljesen ismeretlen terület ez nekem. Cicóval ekkor csak némi puffadás meg szorulás kínzott. Elég kényelmetlenül éltem meg, de ennél azért jobb volt...

Mindezen túl - avagy mindezek ellenére - nem vagyok hajlandó továbbra sem beleélni magam, hogy sikerülhet. Persze, parázslik bennem a remény, de annyira rettegek a csalódástól...

Csütörtökön uh. Nagyon szeretnék szívhangot hallani, azt hiszem, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy elhiggyem, sikerült!