Végre!

Szóval tegnap nagy megkönnyebbülést éreztem. Dokim is kicsit izgatott lehetett, mert még ki sem tisztult a monitoron a kép, de már felkiáltott, hogy "ott vaaan!" :) Aztán amint élesedett a kép, azonnal látni lehetett a lüktető kis pixelcsomót, kérdés sem volt, hogy van-e szívhang, szabad szemmel látható volt, hogy él a kis tökmag. Jaj, hát én azonnal nagyon-nagyon megszerettem. Eszembe jutott a 1,5 évvel ezelőtti vetélés, mikor a vizsgálatokon nem is mertem a monitorra nézni, mert éreztem, hogy baj van, és nem akartam megszeretni...

A kevésbé élvezetes része ezután következett az orvosi látogatásnak. Az előzményekre és a lányomra való tekintettel a dokim nem vacakolt, egyből a közepébe vágott. Hogyaszondja a chorionbiopsziát javasolja, és mikor három hét múlva megyünk, addigra legyen konkrét elképzelésünk, tudjuk, hogy mit akarunk. Gondoljuk át, beszéljük meg férjemmel... 

Mellette szól, hogy FISH eljárással az összes kromoszómát le tudják tapogatni, tehát ha engem a 17-es valami különös okból rettenetesen érdekel, akkor simán megnézik. Ezzel nem csak arra a néhány nagy szindrómára tudnak szűrni, hanem bármire. Nyilván, mivel van egy amolyan félkacifántos gyerkőcünk, mi már nem dőlünk be kombinált tesztnek és társainak, amik arányokat állítanak fel és valószínűségi értékeket tolnak az arcunkba. Szóval ha komoly genetikai vizsgálatot szeretnénk, akkor egyértelműen a chorionbiopszia az. (Amúgy... alapból ezzel sem szűrnek ám mindent, csak az ismert szindrómákat! Szóval ahhoz azért érvelni kell, hogy mindent letapogassanak, de ez a mi helyzetünket tekintve talán nem is lenne kérdés...)  Viszont az előnye egyben a hátránya is... Mi van akkor, ha találnak mikrodeléciót vagy duplikációt, vagy akármit valamelyik kromoszómán? Mi van akkor ha olyasmi névtelen, senki által korábban nem diagnosztizált eltérést találnak, mint amilyen Cicó rendellenessége? Mit csinálok akkor, ha pl. azt mondják, hogy szuper anyuka, ismert szindrómára nem találunk eltérést, de itt a hatos rövid ágán mintha lenne némi hiány, nem tudjuk, ez mit eredményez születés után... Lehet, hogy semmit, de lehet, hogy igen is komoly eltérést az átlagtól... - Na, ilyenkor mit csinál az ember úgy a 14. hét magasságában? Elvetetem egy olyan eltérés miatt, amiről senki nem tud semmit? Vagy nem vetetem el, hanem a további 26 hetet végig görcsölöm, hogy vajon mennyire lesz egészséges a második gyerekem, és arra hangolódok, ha sérült lesz, akkor is felnevelem? 

Persze ezek a kérdések mind nem merülnek fel akkor, ha nagy szindrómát találnak, mint az Edwards, a Patau, vagy a Down... Viszont azt gondolom, hogy ezeket komolyan nézik a 12., 18. héten, és ha akkor felmerül az esélye, hogy sérült a magzat, úgyis egyenes az út chorionra, vagy amniora...

A másik nagy hátránya a vetélési kockázat. Ami, valljuk be, nem túl nagy... 0,5%. De ez pont 0,5%-kal több, mint amit reálisnak érzek két vetélés után... És hogy ezt az érzetemet még kicsit erősítse, a dokim mellesleg elmesélte, hogy nem rég volt egy kismamája, akit chorionra küldött, és elvetélt... Szóval a 0,5% nem legenda, hanem valóság, és igenis számolni kell vele!  Mi meg, háát, többnyire a "kissebséghez" tartozunk mindig, ha statisztikáról van szó...

Nem azt mondom, hogy lezártuk a témát tegnap férjemmel... mert még nyilván felmerül majd a dolog, átrágjuk újra, más nézőpontokból. De nagyon úgy néz ki, hogy nem ezt az utat fogjuk választani. Na, hát erről még fogok itt írni, a téma nincs lezárva.

Aztán beszéltünk még olyanokról is, hogy akkor mostantól szigorú fekvés egész nap. Höhö!! A doktor úr vicces ember, még ő is jót kacagott ezen... Az utro marad a szokásos adagban, három hét múlva vár minket egy újabb ultrahangra.

Ja, míg öltözködtem vizsgálat után, a doki kiszaladt a képekkel a váróba férjemhez. Apa megmutatta Cicónak az uh felvételt, mondta, hogy itt a kistesó! Állítólag Cicó a képre mutatott, és közölte, hogy FA! Hááát, nehéz lesz neki megmagyarázni, hogy az nem fa... Pedzegetjük neki napok óta a testvér kérdést, de láthatólag nincs egyelőre tisztában a fogalommal. :)