Üresség, tompaság

Ismét közeledek egy ciklus végéhez, 13. dpo-n vagyok.

Tegnap már erős alhasi görcsök, menstruációs fájdalom. Tudom, hogy meg fog jönni, itt már nincs miben bizakodni. Azért reggel rituálisan lőttem még egy hcg tesztet, bár a tökéletes sikertelenség tudatában. És ismét nem csalódtam, a szokásos negatív eredmény... De nem is ez a lényeg, mert ez már megszokott, így megy ez hónapok óta, nem ez az újdonság.

Hanem az, hogy tegnap végre sírtam. Én az elmúlt 13 hónapban nem sírtam a kudarcok miatt, tompa egykedvűséggel fogadtam a negatív eredményeket. Az állandó csalódás inkább megkeményítette a lelkemet, nem mély lavinát indított, könnyekkel, kétségbeeséssel. De tegnap másként volt ez, miután végig görcsöltem a délutánt, estére teljesen elkeseredtem, és mintha áttört volna egy gát, titokban bőgtem, mint egy kisgyerek. De már el is múlt. Nem hozott ez sem megkönnyebbülést, sem pozitív hozzáállást, sem lelki megbékélést. Egyszerűen sírtam, majd újra jött az üresség, tompaság, amit az elmúlt hónapok is jellemeztek.

Ma reggel mondtam is férjemnek, hogy lassan kereshetünk egy szimpatikus meddőségi klinikát, mert a januárt már ott szeretném kezdeni. Ami rajtunk múlt, azt megtettük minden hónapban, nekünk itt már nincs több lehetőségünk, meg kell hajolnunk az orvostudomány előtt. Lássuk, mit tudnak hozzátenni az életünkhöz. Hát, ő némán bólogatott.

Közben persze a fél világ terhes, vagy éppen szül, vagy éppen pozitívat tesztel... De hát így van ez, emiatt már nem is rágom a kefét, fölösleges.

A decembert még a természetre bízzuk, úgyis van egy csomó lh tesztem, használjuk ki, ha már... Még a nődokimhoz visszalátogatok, ő mit javasol, mit tanácsol. Benne nagyon megbízok, de lássuk be, nem mindenható, csak mezei szülész-nőgyógyász. Aztán megadom magam végleg a meddőség gondolatának, elfogadom, hogy a lányom a 'véletlen' műve, és így talán könnyebb lesz új időszámítást kezdeni, szakemberekkel, vizsgálatokkal, diagnózis után kutakodva.