Holnap már három hetes Lelle, jól elmaradtam itt a bejegyzésekkel. És most sem fogok mindent pótolni... Szüléstörténet Lucánál.
Szülés után 3-4 nappal már éreztem, hogy igen, újra egyedül lakom a testemet, és ez valami szuper érzés! Tudok guggolni, hajolni, hason aludni, fájdalom nélkül átfordulni az ágyban - na, nem mintha erre lenne lehetőségem, ha van esély aludni, akkor azt a pár órát totál kómában töltöm, abban a pózban ébredek, ahogyan elaludtam - ülve keresztezni egyik térdemet a másikon, imbolygás nélkül ki- és beszállni a kádba, ésatöbbi. Csodás! Újjászülettem, komolyan, nekem ez ajándék. A vizesedés 3-4 nap után visszahúzódott, a kezem sem zsibbad. Az egyetlen, ami még a terhesség szimbiózisára emlékeztet, az az ujjbegyeimben megmaradt bizsergés. Jobb kézzel már jó vagyok, a bal ujjaim még picit érzéketlenek. Hát majd elmúlik ez is. De csodásan vagyok, nem nyögök teregetés közben, tudok emelgetni, sétálni. Na, nem cifrázom tovább, a lényeg, a szülés megváltás volt már.
Amúgy gigantikus hasam volt már a végén, akkora voltam, hogy az nem is világháló képes, szóval fotót nem töltök fel.
Jelenleg +10 kg-val rendelkezem a kiinduló súlyomhoz képest. Ez nem tetszik. A diétát elhanyagoltam a végén, ez meg is látszik a súlyomon, helyes kis hurkáim vannak itt-ott, összességében meg egy jól lakott galamb képét tükrözöm. Mondjuk ez most nem izgat annyira - még - hamarosan vissza térek a diétához, és akkor úgyis leolvadnak majd a dekák, mert ez a diéta ilyen... Hát ennyit a fizikai oldaláról, most jöjjön a nehezebbik, az érzelmi.
Néha nagyon jól vagyok! Csak ülök a kanapén fél napokat, az ölemben a szuszogó Lellével, és csak nézem, hogy úristen, de szép, de tökéletes, de átlagos, de csodálatos. Néha meg nagyon szarul vagyok, igazi mélységekbe zuhanok, és újra bejárom a pokol összes tornácát, amit végig látogattam az elmúlt 3,5 évben. Ilyenkor persze Cicó van porondon, hogy hát ha lehet egy Lelle, akkor a másik miért született másként, miért nem indulhatott ő is ugyanarról a startmezőről mint a kisebbik, stb, stb... Az igazságérzetem kibaszott csorbát szenved minden nap, mióta Lelli megszületett. Bűntudatom van, amiért Cicót nem tudtam szoptatni, Lellit meg tudom. Amiért az első három hét anno a kórházé volt, Lellével meg itthon töltjük édes kettesben, magabiztosan építgetve az anya-gyermek kapcsolatunkat. Már most fáj minden játszótéren eltöltött idő az egészséges gyerekkel - pedig hol van az még... -, mert a másiknak az nem adatott meg. Fáj látni, hogy pontosan egy év múlva Lelli ugyanezeket a ruhákat fogja hordani, amit most a 3,5 éves 'nagylány'. Szomorú dolgok ezek. Bár pontosan tudom, hogy nem tehetek ezekről a különbségekről, mégis néha gombóc gyűlik a torkomba, mikor eszembe jut, Cicónak mennyire más minden...
A másik meg, hogy két gyerekes anyuka lettem, és az úgy lenne jó, ha ketté is tudnék szakadni. Nagyon hiányzik Cicó. Egész nap a bölcsiben van, ahol csodásan érzi magát, haza sem akar jönni délutánonként. Mindig maradna még játszani, mikor Zoli érte megy. Hiányzik az együtt töltött idő. Hogy mindig együtt mentünk boltba, dm-be, zöldségeshez, hogy aztán együtt hazasétáltunk, ki-ki a maga lábán, ugyanazt a babakocsit tolva. Az együtt ebédelés a kisasztalánál, aztán a mosakodás, délutáni alvás. Meg az együtt főzések is hiányoznak. Na, hát minden megváltozott, túl hirtelen, átmenet nélkül. Nagyon furcsa, hogy nincs velem, és még furcsább, hogy hirtelen egy másik gyerekkel járom be a szokásos bevásárló kört délután. És hát nem akarok én sápítozni, pontosan tudom, hogy ez az élet rendje, egy 3,5 évesnek már el kell szakadni anyától, közösségben a helye, 'rendszert' kell tanulnia. Csakhogy én még a beszoktatását sem hevertem ki igazán, és már meg is érkezett a kisebbik, és ezt a helyzetet sem szoktam még meg. Hirtelen belecsöppentem egy bűntudattal teli életbe, ahol mintha elvették volna tőlem az egyiket, és helyette adtak volna egy másikat. Jó, hát nem rázza a testemet a depresszió okozta görcsös sírás, ilyesmiről szó sincs. Csak azt hiszem kicsit több idő lesz elrendezni magamban a dolgokat, mint számítottam rá.
És az anyai hormonok, na, azok sem teszik könnyebbé... Ez most egy egészen más élet, mint amit eddig éltem, és egyelőre - bár élvezem a Lellével töltött időt - nem igazán találom benne a helyemet.
Na, meg majd jövök ám gyakrabban sopánkodni, mert ez egy ilyen hely. Jó itt rinyálni, megnyugtat.
