Azt hiszem, ez szervesen kapcsolódik a legutóbbi bejegyzéshez, csak más a téma. (Így az ismeretlenek számára ez a bejegyzés sem lesz túl izgalmas.) De a lényege ugyanaz, előjönnek az emlékek a múltból, meg az élethelyzetek is, amik sosem kerültek helyre a lelkemben. Van az a Junkies nóta... "Egy illatról bevillan egy hangulat, az agyamban újra él a pillanat..." - Na, hát pont ez az érzés kerít hatalmába minden hajnalban. (Kurva terhesség, hogy nem hagy aludni.)
Forgolódok a sötét szobában álmatlanul, és egyszer csak hallom, ahogy reccsen a parketta a nagyszobában. Nem ebben a lakásban, hanem ahol felnőttem, egy budai bérház tetőtéri lakásában. Ahogy jön ez a téveszthetetlen hang az agyamba, mint valami gong, egyből elő hív ezer emléket. Az emlékek, amiket nem is akarok felidézni. Így a gondolataimat inkább a szagok, az ízek, a formák, a fények és a hangok irányába terelem. Nem tudom mi az oka, de az utóbbi időben százszor bejártam gondolatban annak a lakásnak a szobáit. Benéztem a spejzba, hogy van-e krumpli a földön a zsákba. Kinéztem a kisszoba ablakán, néztem a barnuló szélű gesztenyefa leveleket, amik a negyedik emeletig törtek. A wc ablakán át felnéztem az égre, és vártam, hátha valaki besétál a látóterembe. Örök félelmem volt, hogy valaki járkál a lapos tetőn, és belát a budi ablakán. (Volt is erre példa...)
És ahogy lassan végig járom a lakást (amit pár éve eladott a család) gyermek és kamaszkorom meghatározó emlékeinek hangulata jár át. Hiányzik az a lakás.
Sosem szerettem, míg ott éltem. Nem szerettem a lakás neszeit, fényeit. És most mégis sóvárgok utána, hetente többször is bebarangolom hajnalonta, mintha valamire választ keresne a tudatom, mintha ott lelném meg a magyarázatot.
Azok a csalhatatlan lakás neszek. Minden otthonnak meg vannak a maga hangjai. Amiket megszokunk, amik természetesek lesznek. A hűtő halk morajlása, a parketta recsegése. Ezer kis apró nesz, amik otthonná tesznek egy lakást. Amiket csak a bent lakók ismernek.
Én hajnalonta most azt hallom, ahogy abban a lakásban valaki leejt egy kanalat a konyha kövére. Hallom, ahogy felkapcsolódik az előszobában a villany, az a a hang, ami a kapcsoló átbillenését kíséri. Hallom a galambok turbékolását a belső udvarról, és hallom, ahogy az előszoba ablaka csukódáskor átbillen azon a fém pöckön, ami a becsapódást akadályozza meg.
Hallom, ahogy borotválkozás után valaki a mosdó széléhez ütögeti a borotvát, és érzem a gyógyszeres szekrény szagát is. Hallom, ahogy lobban a gáz a bojlerben, sőt, még azt is hallom, ahogyan kicsi gyerekkoromból a gombbal nyomós tévén csatornát váltottunk. Az a kattanás. Beégett a tudatomba.
Itt van az agyamban a hang, ahogy a kisszobában betolod az ágyneműtartót az ágy alá. És hallom ahogy fordul a kulcs a zárban, zörög egy kulcscsomó a cipős szekrényre érve. Látom a piros műbőr táskát a gázóra tetején, amiben a zsebkendőket tartottuk. Látom nagypapát, ahogyan a konyhában kék-fehér csíkos pizsamában a meleg konvektornak támaszkodik, betegen. Nem értem, miért ez a kép ugrik be róla, nagyon régen volt. Nagyon régen. És érzem a szagokat is, meg az illatokat. Itt van az orromban, mikor nyáron napokig ketten voltunk otthon, egyikünk sem nézett a spejzba, ahol már javában rohadt az a szatyornyi krumpli. És látom a fényt is, mikor felöntöttük benzinnel a konyha kövét, és meggyújtottuk. Gyönyörűen égett egy jól körülhatárolható körben. Meg kellett ismételni.
Hallom, ahogyan az ablakon át kimászol a tetőre, és a lépteid alatt elmozdulnak a tetőcserepek. Hallom a kisszoba ajtajának csukódását is. Nagymama ruhásszekrényének ajtaja nyikorog, kattan a konvektor a szobában, ahogyan melegszik. És látok ezer képeslapot a falon. A karácsonyfák... a méretük egyenesen arányosan csökkent, ahogyan mi növekedtünk. Összetöpörödő gyerekkor.
Éveket ugrál az agyam egy-egy pillanat között, és elsodornak az érzések is, amik átjárták azt a lakást. Nem szerettem, most mégis hiányzik. Nincs hova nosztalgiázni menni, nincs senki, akivel ezt meg lehetne beszélni. Hajnalonta újra és újra teret engedek ezeknek a villanásoknak, hagyom, had bontakozzon ki a hangulat. Mégsem csillapodik - mégsem halkulnak ezek a neszek az emlékeimben. Talán a terhesség hozza elő, nem tudom. Mintha nem tudnék lezárni egy korszakot. Egy olyan korszakot, aminek legalább 10 éve vége van már számomra. És mégis most jönnek elő ezek a képek, érzések. Nem is értem. Te biztos rosszabbul viseled.
